Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

10.FELHERGELT ÉS BIZONYÍTOTT

Flannerrel vártuk Sadler visszatérését. A kezem ökölbe szorult, a torkomban gombóc nőtt. Aggódtam, mérges voltam. Vajon mit tesz vele a szörnyeteg? Reménykedtem benne, nem kell még egyszer úgy látnom, ahogy három napja, akkor a szívem megszakadt érte. Valahogyan nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy gondoskodni akarok róla.

– Te is érzed? – kérdezte hirtelen a társam.

– Micsodát?

– A dühöt. Hogy az, aki fontos számodra, éppen egy elmebeteg ajtaja mögött dug, talán élvezkedik is rá...

– Igen, érzem – válaszoltam rezignáltan. – Mindent megtennék, hogy kihozzam onnan.

– Látod már? Amikor azt mondod nekem, semmiség, bírjam ki, hasonlót, én éppen ezt érzem. A szerelmem egy másik férfival van együtt, nekem pedig semmi rálátásom nincs arra, hogy mit csinál vele.

– De ez nálad kicsit más.

– Mi más? Szerelmes vagy belé? Szerelmes vagy Sadlerbe, nem?

Hallgattam. Némaságba burkolózva álltam, emésztettem magam. Szerelmes vagyok belé? Szabad egyáltalán annak lennem vagy sem? Mit válaszolhatnék a kérdésére? Nem tudom, ezért tovább hallgattam.

– Jaj, mondd már el az igazat, ne kelljen győzködni, Nordel!

– Hagyj már!

– Barátok vagyunk, nyugodtan mesélhetsz az érzéseidről! Mit érzel iránta?

– Meg akarom védeni, jót akarok tenni vele. Szeretném, ha kedvelne. Vágyom arra, hogy mosolyogni lássam őt – vallottam be. Legbelül könnyebbnek éreztem magam, mintha egy nehéz szikrát görgettem volna le magamról.

– Én mondtam, szerelmes vagy!

– Én nem...

– De, ne hazudj, odáig vagy a kis kurvádért!

Kurva. Amint meghallottam ezt az egy szót, mindennél erősebben elöntött a düh. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért ezt mondta. Sadler a szememben a legtisztább lény, akit valaha megismertem. Minden része ártatlanságot árasztott magából. Hogy hívhatta így?! Megölöm! Esküszöm, megölöm!

– Ő nem kurva! – kiabáltam rá, mire hátratántorodott.

Hatalmasat löktem Flannerön, ki kellett élnem a bennem felhalmozódott feszültséget. Ütöttem. Először a jobbal, majd a ballal. Védekezett. A páncéljaink hangosan ütődtek egymásnak, ami tovább mérgelt engem. Minden mozdulat ösztönösen jött. Vérbeli gárdista vagyok.

– Bizony, hogy az! Fogadd el, sosem lesz a tiéd! – hergelt tovább, mire egy hatalmasat dobbantottam a csempéken. – Éppen most is Santonnal kéjeleg! Szinte hallom, ahogy nyög, élvezi!

– Fogd be, fogd már be!

Tiszta erőmből megráztam őt, arcán mosoly ült. Könnyedén felállt, ezúttal ő tolt hátrafelé. A karom kitartottam, a bokáját rúgtam. Hiába magasodott felém, én gyorsabbnak bizonyultam. Tombolt bennem a düh, mindenem forrt. További ütéseket próbáltam bevinni, szinte mindet kivédte, egy azonban súrolta az arcát.

– Éppen a kedvenc kis kurvád bassza, és szó nélkül tűröd? – nézett rám, majd felnevetett. Hahotázott, jól szórakozott rajtam.

Ezzel ismét újra meglöktem, s a talpammal a mellkasát céloztam. Eltaláltam. A falnak esett, lerogyott oda. Szemem még mindig elöntötte a méreg vörössége, minden egybefolyt előttem. Kizárólag egy valami lebegett a szemem előtt: ártani Flannernek. Ziháltam, kiabáltam, minden idegességem igyekeztem kiadni rajta. Jobb, bal, jobb, bal.