Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

27.KALANDOK ÉS GYŰRŰK

Már két hét eltelt, mióta felszabadultam. Azóta rengeteg időt töltöttem Nordel házában, amit együtt kezdtünk el berendezni, miután ő nem különösebben tette. Nap végén pedig mindig meglátogattuk a szüleit, esetleg áthívtuk Cloelt és Flannert, akik mindig örömtelien, mosolyogva fogadtak minket. A fekete hajú meg egészen jól érezte magát a sérülése ellenére is.

Addig esténként a gárdistám karjában, az ágyunkban bekuckózva aludtam el. Boldoggá tett, de valami hiányzott. Az intimitás. Leginkább a szeretkezés gondolata kezdte lekötni a mindennapjaimat, számláltam a napokat, amikor végre készen állhatok erre.

– Jó reggelt, bátor gárdistám! – csókoltam meg, majd egyből hozzásimultam. A kezem a mellkasára helyeztem, és megcirógattam a fedetlen bőrét.

– Szia, bújós! Jól aludtál?

– Igen, te?

– Én is – költözött mosoly az arcára, miközben még szorosabban húzott magához.

Csókolni kezdtem az ajkát, miközben folyamatosan az izmaira tévedt a kezem. Addig Nordelé a derekamra siklott, a másik az arcom fogta. A finom érintése feltüzelt, legszívesebben átadtam volna magam neki, mondván, az övé vagyok, mindenestül.

Elszakadtam a szájától, felsóhajtottam. Mélyen az égkék szempárba néztem, ami szeretetteljesen vizslatott. Tudta, érezte, amit én. Ezután a hónaljam alá nyúlt, majd teljesen magára fektetett. Tetszett, hogy nem zavarja a súlyom, habár nem voltam nehéz. A forró testhez préselődtem, s lemondtam arról, a mai nap történik meg az a különösen forró éjszaka.

– Látom, mennyire szeretnéd, viszont nem lehet! Ha vársz még egy, esetleg egy és fél hetet, szerintem addig rendbe jössz – felelt lágyan a fel nem tett kérésemre, míg a keze a hajamba túrt.

– Rendben, megpróbálom kibírni.

– Köszönöm! Remélem tudod, nekem is nehéz ez!

– Igen, tudom, sajnálom, ha néha emiatt nem tudok viselkedni, egyszerűen... annyira vágyom rá – motyogtam, mire végigpuszilta az arcom. – Néha eszembe jut, lassan olyan sokáig kell várnod, inkább elhagysz valakiért, aki könnyűvérű, ráadásul ki tud elégíteni.

– Sadler, te ezt érzed?

– Van, amikor igen.

Kicsire összehúztam magam, miközben igyekeztem tudomást sem venni a torkomban kialakuló gombócról. Ezt jól elszúrtam, szinte biztosra veszem. De valahogyan nem ért semmiféle düh a túloldalról. Melankólia ütött meg helyette. Nordel szomorú. Miattam.

Lesütöttem a pillantásom, miközben kitartóan az egyik barna hajtincsét vizslattam.

– Hé, nézz rám! – mondta finoman. – Sadler, kérlek, beszéljük meg!

– Sajnálom, amiért ezt mondtam! Nem kellett volna.

– Figyelj, ha benned van ez a kétség, akkor igenis beszélned kell róla! Különben magunkba fojtjuk a problémákat, mikor itt áll előttünk a jövő, ami akár szép is lehet!

– Igazad van – egyeztem bele apró bólintás keretében. Nem engedett el, fogott, kitartóan a hátam simogatta. Felszisszentem, amikor a sebeimen végighúzta a kezét.

– Bocsánat... nem akart-

– Semmi baj, szeretem, ha szeretgetsz.

– Akkor jó. Tehát, mi ez a mizéria, amiről az előbb szó esett?