Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

15.HARCOK ÉS BÉNÍTÓ FÉLELEM

A táborban ültem, az egyik késem éleztem, mert nyughatatlannak bizonyultam. Muszáj volt csinálnom valamit, különben úgy éreztem, beleőrülök Sadler hiányába. Mit tennék, ha itt lenne? Valószínűleg vörösre csókolnám az ajkát, átélném vele a gyönyört újra meg újra, miközben arra gondolnék, milyen szerencsés vagyok.

Viszont nem lehetett itt. Ehelyett egy szörnyeteg házában maradt, ahol ki tudja, éppen mit tettek vele. Erős düh fogott el, rettenetes dolgokra gondoltam. Olyanokra, amiket egy harc során megtehettem volna, azonban mindennapi körülmények között nem. Ezt már tegnap éreztem. Valahogyan, ahogyan készülődtem a mai napra, rettenetes harag fogott el a búcsúzásom utána. Majd jött a félelem. Valami szörnyű, bénító érzés, amilyet még ilyen erősen nem tapasztaltam.

Én nem félek a háborútól, realizáltam. Hát ki fél? Kiért félek? Sadlerért. Mégis ez valahogy más, mint az, amit én érzek. Engem a méreg kínoz, a saját pusztító dühöm. Az pedig mindig akkor támad fel, amikor arra gondolok, milyen szörnyűségeket tesznek éppen azzal, akit szeretek.

Nagy levegőt vettem, tovább folytattam a fegyverek élezését. Igyekeztem a társaimra figyelni, akik éppen hozzám hasonlóan készülődtek a háború rettenetes mivoltára. Néhányan nevetgéltek, beszélgettek, mintha a valóság közel se lenne annyira félelmetes, mint hiszik.

Sosem éltem még át ilyet, mégis sejtettem, sokkal rosszabb lesz az elképzeléseiknél. Egy rossz vágás, ami elfertőződik vagy a testükbe fúródó nyílvessző is elég ahhoz, hogy megölje őket. Hát, miért nem félnek? A halál a kezét nyújtja felénk, de ők fognak belekapaszkodni elsőként.

– Nézzétek, a nagyképű gárdistát, milyen bánatos! Netán félsz? – kacagott az egyikük, míg én az egyik farönkön heverve sem foglalkoztam velük, csak a tevékenységemmel.

– Süket vagy?

– Nem. Azonban úgy tűnik, pár éretlen katona miatt annak kell tettetnem magam. Inkább kötözködtök, ahelyett, hogy arra koncentrálnátok, amin az életetek múlik. Gyerekesek vagytok.

– Lebecsülsz minket.

– Ti becsültök le engem – jelentettem ki higgadtnak ható hangon, habár a vérem már forrt belülről.

– Miért is?

– Nem tartozom nektek magyarázattal, mert sem a felettesem, sem a barátaim nem vagytok.

Amint a kezemben tartott penge immár bármit könnyedén széthasíthatott volna, lassan felkeltem, s máris nyúltam a következőért. Zavart, amiért néztek. Aegis területén szerencsére ismerték, milyenek a gárdisták, ezek az amatőrök viszont próbára akartak tenni.

– Mit szeretnétek? Verésre vágytok? Fájdalomra? Sérülésekre? Mert, ha igen, abból kaptok eleget a csatában. És gyorsabban meg kell gyászolnotok egymást, mint bármikor el meritek képzelni.

– Miért hiszed ilyen nagyokosnak magad?

– Hallottátok már az Estelok Vardrick nevet?

– Hallottuk – bólogattak egyszerre. Az arcukon felismerésféle alakult ki.

– Ő az apám. Remélem, ez elég magyarázat.

Rájuk mosolyogtam. Valójában a napot néztem, ami olyan szépen ragyogott. A zöld füvet, a sűrű lombokat, a kék eget, azon egy felhőt, abban Sadler ártatlan arcát. Ölelni akartam őt, a karjába bújni és sírni. Mert bántottak. Habár kívülről úgy tűnhetett, a szavaik apró kavicsokként pattantak le rólam, belül bántott.

De egy gárdistának ez a feladata. Hogy azt mondja, jól vagyok, minden rendben, az élet szép. Felállok, majd harcolok tovább, mintha mi sem történt volna. Közben belülről marnak a lelki sebek, és idősebb koromra széthullok, akkor mindenki gondolkodhat rajta, vajon miért. Én meg mindössze annyit válaszolok: mert nem beszélhettem.