Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

6.ÚTON ÉS MEGPIHENVE

Nagyon fogsz hiányozni, kicsikém. Örökké emlékszünk rád, fiam. Remélem, mihamarabb elenged az a szörnyeteg. Bárcsak én magam végezhetnék vele! Szeretlek, bátyus.

Szeretlek, anya, apa, Alesha. Újra meg újra ezek a szavak keringtek a fejemben, minden, amit az otthonom elhagyása előtt mondtak. Aztán megjelent ő, Nordel. Az idő letelte után ott állt a házunk előtt, éppenséggel fényes aranyszínű páncélját hordta. Értem küldték. A zsigereimben éreztem, tudtam.

Egy utolsó öleléssel szakadtam el mindenkitől, a szemem pedig könnyben úszott, mégis visszafojtottam az üvöltést, ami elő akart törni belőlem. Inkább némán léptem ki az utcára, és biccentéssel üdvözöltem a férfit. Először azt hittem, társasággal érkezik, azonban hamar realizáltam, teljesen egyedül van.

– Meg fogsz kötözni? – érdeklődtem a szállításom menete felől.

– Miért tenném?

– Gondolom, hogy el ne szökjek.

– Ha szöknél, mehetsz, elengedlek, hidd el, én sem akarom ezt tenni!

– Tudom. Értesültél róla, miként fenyegetett meg? – néztem mélyen az égkék szemébe, amiben éppen az együttérzés fénye csillogott.

– Nem hallottam semmit, csak egyik napról a másikra kiküldött ide. És mit mondott az az őrült?

– Hogy a családom könnyedén elveszítheti az otthonát, a maradék ételét vagy a fejét, ha nem megyek vele.

– Az istenekre – suttogta maga elé, majd a kezét a vállamra tette, hogy utána megszorongassa. – De egyelőre városon kívül van, valami fontos ügyben keresték, ezért rögtön ment intézkedni. Így addig hozzánk fogsz jönni, mivel az közelebb van.

Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, miután ezt közölte velem. Azt hittem, egyből ahhoz az általa őrültnek titulálthoz kell mennem. Viszont a házuk felfedezésének lehetősége határozottan feldobta az egyébként borongós hangulatom. Immár felszabadultabban sétáltam mellette, mivel láttam, nem diktál feszes tempót, hanem egyszerű beszélgetésnek és kódorgásnak tűnt az egész.

– És meddig leszek nálatok?

– Szerintem ma délután.

– Az jó – mosolyodtam el halványan, miközben nyugodt tempóban lépdeltem.

Felpillantottam az égre, amin ott úsztak a gyönyörű bárányfelhők, s igyekeztem a fejembe vésni a világ minden apró részletét. A zsebemben a kezem a fából faragott paripára vándorolt, azt simogattam, mint emléket. Ezekben a percekben kezdett el igazán sajogni a búcsú, mert nem elég, hogy a számomra legfontosabbakkal nem találkozhatok innentől, de még Aegis általam ismert részével sem.

Tekintetemmel a magasban hullámzó, fehér alapra helyezett, arany babérkoszorús lobogót figyeltem, ami a várost jelképezte. Mennyiszer néztem fel rá álmodozva! Abban reménykedve, hogy a családomnak jobb dolga lesz, mert sikerül elérnem valamit értük. Úgy látszik, a jelenlegi helyzet az, ami elvezet odáig, de én már nem láthatom a pozitív változást.

– Fáj, igaz?

– Tessék? – fordultam felé meglepődve. Csak nehezen szabadultam a gondolataim tengerétől, teljesen elmerültem bennük, talán beléjük is fulladtam volna, ha nem terel el.

– Az, hogy el kell menned.

– Már hogy ne fájna?

– A családodért élsz. Láttam, ahogy foglalkozol a húgoddal meg mennyire szereted mindegyiküket.