Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

24.TALÁLKOZÁS ÉS ÖLELÉSEK

Eltelt az öt nap. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság lettem volna Nordel nélkül. Egy szobában kellett lennünk egész végig, az ételt felhordták nekünk, nehogy elszökjünk. Mindenem sajgott, a könnyeim már teljesen elapadtak, annyit sírtam az elmúlt napokban. Cloel sem tett másképp. Talán őt még nálam is jobban megviselte ez a helyzet, rettentően félt, álmában – ha egyáltalán tudott aludni – mindig motyogott.

Habár nem csodáltam, engem is kínoztak a szörnyű képek. Még sosem éreztem akkora fájdalmat, mikor Santon a teljes dühét kiélte rajtunk. Aztán elvárta, hogy talpra álljunk, majd korbácsütések hosszú sora után engedett el minket.

Amikor Nordel meg Flanner karjába engedett minket, őszintén meglepődtem. Nem hittem, még valaha ölelhetem a szerelmem. Ráadásul úgy, ahogy. Amikor hozzábújtam, egy percre elhittem, minden rendben lesz. De az elmenetelük óta kétségbeesetten igyekeztem kapaszkodni az emlékeimbe a bátor gárdistámról.

Nem hagynának magunkra, ugye? Vagy mindössze játékok voltunk nekik?

Próbáltam nem gondolni rá. A szívem azóta is darabokban hevert, Santon agresszivitását már nem tudtam elfeledni. Habár a korábbiakkal meg-megbékéltem, az utolsó alkalom örökre az elmémbe égett. Főleg, mert láttam a világos hajút, amint teljesen széthullik, és elkeseredetten sír, míg végig ugyanazt a nevet mondogatja: Flanner, Flanner, Flanner.

Akkor vesztem el végleg. Vele együtt, miután kifordították önmagából, s a személyisége elporladt, helyette a túlélési ösztönök vették át a helyüket. Viszont nem tehettünk semmit. Santon könyörületlenül élvezte a helyzetet, nevetett, miközben mi a saját vérünkben feküdtünk. Mégis életben maradtunk.

Csak tarts ki, ezt mondogattam Cloelnek napokon át, és el sem engedtem. Összekapaszkodtunk, hogy legalább egymás vállán azt gondoljuk, egy percig is biztonságban vagyunk.

– Letelt az idő – közölte hidegen Santon, miután kitárta az ajtót.

Elkeseredtem, összetörtem. Hát nem jöttek el? Azonban a kegyetlen nemes elállt az útból. Mögötte meg ott álltak ők ketten: Nordel és Flanner. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, elöntött a remény, mikor megláttam őket. Legszívesebben odaszaladtam volna a szerelmemhez. A nyakába vetném magam, hátha ott túlélhetem az élet akadályait.

– Mint láthatjátok, azóta egy ujjal sem értünk hozzájuk – szólalt meg erőteljes hangon az egykoron teljesen fekete hajú férfi. – Végre tárgyalhatnánk? – kérdezte sürgetőn.

– Igen. De odabent.

– Legyen.

Ekkor mind befáradtak a szobába, kivéve Terent, aki szerencsére nem a közelünkben kódorgott. Amint Nordel elém ért, némán akaszkodtam a nyakába. Könnyed mozdulattal nyúlt a fenekem alá, ami miatt felszisszentem, így egyből áthelyezte a tenyerét a combom alá.

Nem foglalkozott az ura reakciójával, egyszerűen az ölébe kapott. Összerezzentem az érintésétől, hirtelen elragadott a félelem. Azonban igyekeztem nagy levegőket véve emlékeztetni magam, az engem tartó férfi nem akar ártani nekem. Mégis idegesen fészkelődtem, próbáltam elnyomni az emlékeket a fejemben. Miért félek tőle?

– Sadler. – A párom hangja bizonytalanul csengett. Bánatot véltem felfedezni benne.

– Jól vagy?

Amint meghallottam a szomorúságát, gondolkodás nélkül fordultam felé. Az elképesztően gyönyörű égkék szemébe néztem, és az arcára tettem mindkét kezem. Ekkor elöntött valamiféle biztonságérzet, a bennem lévő nyugtalanság elillant, amint összefonódott a tekintetünk. A bőrét most is forrónak éreztem, rendkívül puhának.