Gucci /Kisé ff/ Befejezett/

5.

- Na, megjött az erősítés - feleltem,  mire kinyílt a liftnek az ajtaja, és három karbantartó lépett be rajta.- Végre! Köszönöm! Azt hittem sohasem jutok ki innen, főleg ezzel itt- mutattam Zsombira, aki éppen támaszkodott fel.

- Mondja az, aki ellopta a sapkámat, illetve a farkamra ült - forgatta meg a szemét. - Köszönjük - biccentett, majd kijött, és a dolgozók áttvették a helyüket.

- Na végre mehetek a nagyimhoz! - ugráltam, mire kérdőn nézett rám a srác.

- Aha - mondta, és a lábát taposta a másikkal. 

- Be akarsz jönni? - ajánlottam fel.

- Gecire nem akarok zavarni - rázta a fejét.

- Nem fogsz - mosolyodtam el. - A nagyim nagyon szereti a vendégeket. Utána meg ha van kedved, át jöhetsz hozzám, és megcsinálom neked  a specialitásomat - folytattam.

- Biztos? - kérdezte.

- Ja. És van palacsinta is. A nagyim csinálja a legfinomabbat - biccentettem.

- Hát akkor menjünk - mondta, majd árkarolta a vállam. Nem húzódtam el tőle, csak bekopogtam Magdi mamához.

- Hát szia aranyszívem! - jött oda, mire én lehajoltam, hogy meg tudjon puszilni. - Hoztál magaddal ey legényt is? Remélem rendesen udvarol. Anno még úgy volt, hogy órákig beszélgettünk, mindig virágot hozott, most pedig a fiatalok egy gyorskajáldával elintézik az egészet - mondta kedvesen. - Hát adjál már te is nekem egy puszit! 

- Igenis hölgyem! Zsombor vagyok  - mutatkozott be.

- Jé, te tudod az illemet? - suttogtam neki, mikor bevezetett minket a nagyim.

- Képzeld el, nem  vagyok hülye - felelte, mire levettem a szemüvegét, és a fejére bigyesztettem.

- Mi van? - nézett le rám.

- Semmi, csak így jobban áll - vontam meg a vállam.

- Oké - bólintott. - Miért hiszi azt a nagyid, hogy járunk? 

- Mert nem hoztam még ide fiút - vágtam rá, majd odaültem az étkező asztalhoz. Szemben foglalt velem helyet Kisé, nagyim meg az asztal legszélén üllt.

- És hogyan jötettek össze? - terelte a témát, mire én akaratlanul is elpirultam.

- Mi...nem vagyunk együtt. Barátok vagyunk - fújtam ki a levegőt.

- Áhááááá! Értem -  csettintett a nagyim. - De lesz belőle valami? - kérdezte.

- Nem - vontam vállat, majd elvettem egy túrós palacsintát.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Jó fej a nagyid - mondta ki már nálunk Zsombi.

- Igen, csak szeret dolgokat keverni - biccentettem.

-Szóval. Milyen specialitásról beszéltél? - vonogatta a szemöldökét.

- Majd meglátod - kacsintottam, majd a konyhába vezetett  az utam. Zsombi a sziget egyik oldalán állt, én meg a másikon. Odamentem a mélyhűtőhöz, és kivettem belőle egy nagy adag kanalazós fagyit. Hozzá pakoltam még gumicukrot, mályva cukrot, mindenféle epres vagy gyümölcsös szószt, meg persze kanalakat, illetve két nagy fagyi kehelyt. A többféle ízesításű fagyikat beleraktam hat gombóccal a kehelybe, és rászórtam a cukrokat, meg persze mindenféle szószt, hogy fincsi legyen. A végére csak tejszínhabot raktam, és kész is lett. Oda csúsztattam a srácnak.

- Ez tök jól néz ki - vizsgálta.

- Ja. Ezt szoktam enni, ha szomorú vagyok - mondtam. Nem tudom, miért osztottam meg vele.

- Miért? Sokszor vagy szomorú? - kérdezte Kisé.

- Igen - biccentettem.

- Hogy - hogy? - kérdezte. Kifújtam a levegőt, és belekezdtem. 

- Még két éve történt. A legjobb barátnőm leugrott egy szikláról és nem élte túl. És ott voltam Mátéval, meg Esztivel. Esztivel akkor még ellenségek voltunk, de ő segített át a nehéz időszakon. Folyamatosan vígasztalt. Aztán amikor leértünk az aljára, nem találtuk meg a lányt. A szívem összeszorult. Megpillantottam őt, ahogyan lebeg a víz peremén. Gondolkozás nélkül beúsztam hozzá, de akkor már késő volt. Meghalt - mondtam el a történetet, ami a szívemet nyomta már évek óta. Éreztem, hogy egy- két könnycsepp lehull az arcomon, de gyorsan letöröltem őket, és ettem tovább a fagyim.

- Őszinte részvétem - bökte ki Zsombi, majd átjött az én oldalamra, és megölelt. A fejemet a nyakhajlatába temettem, és ott tartottam még egy jó ideig. Zsombor csak a hajamat simogatta, és próbált megnyugtatni. Annyi könnycseppet ittattam már el Hajniért. De még mindig akadnak olyan napok, amikor emlékezek rá.

- Köszi - suttogtam a nyakába, és azt éreztem, hogy a karok, amik átölelik a hátam, védelmet nyújtanak..

Hellóóóó emberek! Meghoztam nektek a drága kis részemet!

Ha tetszik, jelezzétek nekem valamivel!

2024.08.03.