My rude boy | Hyunho

- 2 -

A nap fényességére keltem fel, ami megvilágította az egész szobát. Összeszorítottam a szemeim, mert belesütött a nap. Kezemmel támaszkodva felültem és sóhajtva konstatáltam, hogy a bal kezem be volt kötve. A tegnapi napból nem sokra emlékszem, csak hogy a fürdőbe rohantam miután Bangchannel csókolóztam a kanapén.

Még is miért tettem meg? Hiba volt az egész.

Felálltam a kanapéról és a konyha felé vettem az irányt. Unottan lépdeltem végig a folyosón, amíg be nem értem az étkezőbe.

- Tudod, gondolkodtam valamin.. - szólalt meg Bangchan mikor leültem mellé az asztalhoz. Én kíváncsian vártam hogy folytassa. Az idősebb rám nézett. Innen már tudtam hogy valami komolyat akart velem közölni. - Ketten vagyunk ebben a házban.
- kezdett bele.

- Öten, mert itt vannak a cicák is. - tettem hozzá mosolyogva, amin Bangchan is elmosolyodott.

- Szóval. - köszörülte meg a torkát mielőtt folytatta. - Ebben a házban én vagyok az egyetlen, aki a kenyeret keresi. Úgy gondoltam most már elmehetnél valahova dolgozni így tizenhét évesen. De ne gondolj sokra, nyilván nem egy irodába küldenélek, hanem mondjuk egy kis kávézóba.

- Legyen. - sóhajtottam fel. Nem nagyon akartam belemenni, de be kell látnom, hogy ez lesz a legjobb nekem.

- Jó lesz, hidd el. Kicsit kikapcsolódsz majd és lehet új embereket is meg fogsz ismerni. -  mosolygott tovább édesen, mire én csak megforgattam a szemem.

Miután megbeszéltük ezt a munkahelyes dolgot felálltam az asztaltól és elkezdtem keresgélni a hűtőben, hátha van valami reggelinek való, de szomorúan konstatáltam, hogy sajnos nincs olyan a hűtőben, amit szeretek. Na igen, amennyire szeretem a hasam, olyannyira vagyok finnyás is egyben.

- Csináltam szendvicset. Kérsz? - nyújtotta felém az egyiket a tányérról.

- Elment az étvágyam. - ültem le hisztisen Chan mellé, aki csak mosolygott rajtam.

- Legalább egy fél szendvicset egyél.
- aggodalmaskodott tovább.

- Nem.

- De fogsz!

- Nem.

- De!

- De nem-

- Még egy nem, és kitekerem a nyakad a helyéről, értve vagyok? - mosolygott, majd a kezében tartott szendvicset nagynehezen beletette a kezembe. - Most pedig egyél. Megvárom.

Egy darabig csak néztem a kezemben tartott szendvicset, majd beleharaptam. Rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg finom, de nem akartam neki elmondani, mert csak növelni fogja az egóját.

- Finom, nem? - mosolygott édesen, mire megforgattam a szemem.

- Kuss. - motyogtam neki teli szájjal.

A szendvics szépen lassan kezdett elfogyni, ezáltal már nem voltam éhes. Bangchan néha rám pillantott, mintha kötelező lenne neki minden másodpercben tudnia, hogy mit csinálok. Tudom hogy fél, de vigyázok magamra. Vagyis, megpróbálok...

(...)

- Ne, nem akarom. Meggondoltam magam. - pánikoltam be mielőtt Chan belökött volna az ajtón.

- Ez az első napod dolgozóként. Már voltál itt, nem új hely. - noszogatott tovább. Végül beadva a derekam, átléptem az ajtó küszöbét és betértem a kávézóba. Tényleg nem új hely. Az egyetlen módosítás a friss virágok voltak az asztalokhoz és a falakhoz téve. A pultra pillantva nem vettem észre semmi különöset. Mögötte egy barna hajú, alacsony fiú állt, aki felvette a rendeléseket. A kis konyhából előbukkant még egy fiú, aki bizonyára a felszolgáló lehetett. Fekete haja enyhén a szemébe lógott, de úgy látszik nem zavartatta magát emiatt. Kezein egy-egy sötét barna kesztyű volt, amit furcsálltam. És hirtelen fejbe vágott a felismerés, hogy ez az a helyes pincér, akit legutóbb is láttam.

- Na bazdmeg. - káromkodom el magam az orrom alatt, amit persze Bangchan is meghallott és kérdőn fordult felém.

- Mi történt? És... Miért bámulod a felszolgáló srácot? - mutatott a fekete hajúra.

- Ne mutogass te marha! - csaptam meg gyengéden a vállát.

Chan megfogta a kezem és előre vitt a pulthoz. Az alacsony fiú édesen mosolygott, miután felismert, és intett egyet, hogy kövessem. Hátra vezetett, ahol egy kis konyha található. Ott pihent a fekete hajú, miközben a telefonját bámulta.

- Hyunjin! Mit mondtam a telefonról?
- dorgálta meg az előbb említett fiút, aki csak megforgatta a szemét. - Itt az új dolgozó. - mutatott rám, de az a bizonyos Hyunjin fel se figyelt a telefonjából.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem kell pincérnek lennem többet? - csillantak fel a szemei. A mellettem álldogáló fiú csak bólintott. - Végre már geci.
- sóhajtott fel, miközben arébb rakta a telefonját és kinyújtózott a székben.

- Oh! Be se mutatkoztam eddig, bocsánat. - nevetgélt a barna hajú. -  Seo Changbin vagyok. Az a nyomi pedig Hwang Hyunjin. - mutatta be magát és a fekete hajú srácot.

- Én Lee Minho vagyok. - mutatkoztam be én is.

Changbin kisétált a konyhából, mondván hogy vissza kell mennie a pulthoz. Aranyos fiúnak tűnik és nagyon kedves. Nem úgy mint Hyunjin. Rajta látszik, nem szívesen van itt és unja az egész életét. Ez a fiú olyan,mint egy rejtély. Átlátok az embereken. Hyunjin is biztos olyan, aki keménynek mutatja magát, de belül egy nagyon érzékeny és szerethető ember.

Ezt a részt még két hete írtam meg, de már most nem tetszik annyira. Mivan velem :')