Szinte beestem az ajtón, majd lábbelimet ledobva magamról a szobámba mentem. Fáradtan dőltem le a kanapéra, hogy kicsit kitudjam pihenni a történteket. Ideges voltam, úgy éreztem direkt csinálják ezt velem. Mindenáron meg akarnak menteni, de ők nem akarják úgy feladni mint én. De ezt már elengedtem, ameddig a legjobb barátom itt van mellettem és támogat addig nincs baj.
Halk kopogásra lettem figyelmes, ami kiszakított a gondolataim közül. Egy úgyszintén halk "gyere" kijelentés után megmozdult az ajtó és egy mosolygós, jó kedvű Bangchan lépett be a szobába. Azonnal karjaim közé vetette magát és mélyet szippantott miközben a nyakhajlatomba temette az arcát.
- Hiányoztál. - kuncogott gyerekes mosollyal az arcán miután arébb húzódott hogy a szemembe tudjon nézni. Percekig csak egymásra néztünk, Chan néha végig nyalt az ajkain miközben le-le pillangatott, majd megtörve a kellemes csendet kicsit rekedt hangon megszólalt.
- Minden rendben volt a pszichológusnál?
Sóhajtva elfordítottam a fejem. Nem akartam erről beszélni. Nem egy érzékeny téma, de így a nap végére nem ezt akarom boncolgatni mint érdekfeszítő téma.
- Hé. - nyúlt az államhoz, majd a szemkontaktust kereste. - Minden rendben van, oké? - nézett a szemeimbe felváltva. Vissza bújt a karjaim közé. Szorosan ölelt magához, ezzel is nyugtató környezetet biztosítva.
A barna hajú hátát simogattam, aki kezdett elálmosodni az ölemben. Ásítva mellém feküdt. Tekintetünk össze találkozott majd halk nevetésben törtünk ki. Boldog voltam vele és hálás vagyok hogy az életemben van. Ott volt velem mikor a szüleim kidobtak otthonról, mondván hogy ők nem akarnak felnevelni egy meleg gyereket. Bangchan akkor fogadott be magához és azóta élek nála.
De a szüleim közel sem törtek össze annyira, mint Jisung.
Felejtsd már el őt!
- Min gondolkodsz ennyire? - kuncogott a barna hajú. Egy erőltetett mosollyal próbáltam tudatni vele, hogy minden rendben, miközben teljesen össze voltam törve. Bangchan ismer már eléggé ahhoz, hogy tudja mikor nem vagyok jól. Szomorú mosolyra húzódtak ajkai, azonban nem volt képes tovább önfeledten mosolyogni ahogy engem bámult. Úgy tűnt ő is gondolkodott valamin. Sóhajtva bújt hozzám közelebb, majd kezébe fogta az én kezemet és lágyan simogatta a kézfejemet ujjaival. Tudja hogy utálom az érintést, de tőle elfogadom. Bangchan az első és utolsó ember az életemben, akiben teljesen megbízom. Olyan nekem mint egy apuka. Mindig a szívén hordoz és ha baj van megnyugtat az öleléseivel.
Chan laposakat pislogott ahogy engem nézett. Lábát átvetette a derekamon és fölém kerekedett. Szemei megcsillantak a sötét szobában, de nem tudtam kiolvasni belőle hogy mit érez vagy gondol.
Ujjával a mellkasomhoz közeledett és végig símított rajta. Nem értettem viselkedését, de rábíztam, mert tudtam hogy őrültséget nem csinálna.
- Olyan rég éreztem már más érintését. - sóhajtott fel. Hangja mintha mélyebb lenne a megszokottnál. Nem tudtam mire készül és pánikolni kezdtem.
Közelebb hajolt hozzám és az ajkaimmal szemezett, végül a nyakamhoz hajolt és lágyan csókolgatni kezdte a területet. Kezemmel a hajába markoltam, amit Bangchan jelzésként vett és végig nyalt a nyakamon.
- Channie.. - nyüszítettem fel tehetetlenül. Az említett felnézett és várta hogy mondjak valamit.
- Hm? - hajolt közelebb hozzám. Én megfogtam az arcát és ránéztem. Szemeit fürkésztem, majd összeérintettem az ajkainkat. Bangchan csak később kezdett el csókolni. Keze felsiklott a mellkasomra, majd a vállamba kapaszkodott. A fenekénél fogva feljebb toltam, mire felsóhajtott.
- Szerintem most hagyjuk abba.. - váltam el tőle lihegve. Chan arébb húzódott és egy utolsó puszi után mellém ült.
Én a fürdőbe rohantam. Az ajtót hangosan becsaptam magam mögött és a csap elé állva felhúztam a pulcsim ujját és próbáltam lehűteni az arcomat a vízzel, miután megnyitottam a csapot. A víz folyás hangját észre se vettem. A gondolataim hangosabbak voltak annál.
"Egy szégyen vagy. Megengedted a legjobb barátodnak hogy smároljatok" köpte a szavakat a tükörből a barna hajú fiú. Mintha nem csak hallucináció lett volna az egész. Valóságosnak éreztem ezt.
- Nem az én hibám volt. - markoltam idegesen a hajamba.
"Te basztad el. Miattad nem vagyok már az élők közt" mondta idegesen, majd elkezdett halványulni a tükörképe. Mielőtt teljesen eltűnt volna, meggondolatlanul lendítettem a kezem a tükör felé.
A tükör hangosan tört be az ütés miatt. A szilánkok a kezembe fúródtak. A csapból ömlött a víz, csak úgy mint a kezemből a vér. A vér a vízbe folyt, de hiába mostam az öklömet, nem állt el a vérzés.
Hallottam Bangchan gyors lépteit, amitől méginkább elfogott a pánik.
- Nyisd ki az ajtót! - dörömbölt az ajtón Chan. Pánikoltam és nem tudtam mit csináljak, csak kétségbeesetten mostam a vízzel a kezemet.
- Bassza meg! - sírtam el magamat.
Ezt rohadtul nem így akartam!
Hii, guys! ^^ remélem tetszeni fog ez a kis story. Nemsokára hozom a kövi részt is.
أنت تقرأ
My rude boy | Hyunho
أدب الهواةLee Minho még mindig a múlton rágódik és nem tudja elengedni a történteket. Pszichológusa dilemmában van, hogy pszichiátriára küldje a fiút vagy sem, hiszen nem tud neki megnyílni sehogy. Minho képtelen az érzéseiről beszélni és egy zárkózott ember...
