My rude boy | Hyunho

- 4 -

Changbin mosolyogva fogadott a kis kávézóban. Arcára rá volt írva, hogy fáradt és pihenésre van szüksége, nem mellesleg elég árulkodó volt a szemei alatt lapuló karikák. De nem ment haza, nem pihent, helyette bejött dolgozni hogy mégjobban leterhelje magát. Aggódom érte.

- Hé, mi történt? - kérdeztem óvatosan. Nem akartam hogy mérges legyen vagy valami.

- Tegnap kicsit összekaptunk Hyunjinnal egy bizonyos dolog miatt. De nincs semmi baj, kibékültünk, csak egész álló este a seggét kellet pátyolgatnom és a hisztijét hallgatnom. Ezért vagyok fáradt.
- mosolyodott el halványan, majd hátra ment a konyhába. Felkapta a sarokból a felmosót és a vödröt, majd a kezembe nyomta, mondván hogy túlságosan fáradt és takarítsak ki helyette, ha nem túl nagy kérés. Persze beleegyeztem, csakhogy ezzel is tudjak segíteni.

Először a konyhában kezdtem takarítani. A padlót könnyedén feltöröltem. Halkan dúdolva húztam végig az egész padlón a felmosót, amíg ki nem nyílt az ajtó. Hyunjin lépett be a szobába. Teljesen átlagosnak tűnt. Szemügyre vettem a mai kinézetét, de a szemem jobban elidőzött az arcán. Szemei alatt karikák voltak. Nagyon megviseltnek tűnt. Valami nem volt vele rendben. Most az átlagosnál is rosszabbul nézett ki.

- Hyunjin, elég ramatyul festesz. Mit csináltál? - aggodalmaskodtam, de a fekete hajú csak megrázta a fejét.

- Csak egy ici picit ittam. - mosolyodott el, majd megtámaszkodott a pultba, hogy ne essen el. Lábai remegtek, térdei éppenhogy nem estek össze.

- Édes istenem, Hyunjin gyere ide most azonnal. - nyitott be Changbin is a konyhába. Hyunjin eleget téve kérésének próbál oda cammogni Bin elé, de mintha kocsonyából lennének a lábai, úgy remegnek. A hosszas küzdést feladva Changbin oda tolta a széket, hogy a magasabb leüljön rá. Mikor oda fordult hozzám, csak az ajtóra mutatott, hogy menjek ki. Először nem értettem miért akarja, de folyamatosan oda mutatott. Kénytelen voltam kimenni a konyhából.

Egy székre ülve hallgattam, ahogy Changbin leszidja Hyunt. Mélyen merengve gondolkodtam el az elhangzott mondatokon.

- Hyunjin, hányszor ígérted meg hogy soha többé nem iszol?! Szeretlek és kurvára fáj végig nézni hogy az alkoholizmussal próbálsz véget vetni az életednek. - zokogott Changbin, miközben elmondta Hyunjinnak a fájdalmát. Ezt hallgatva még nekem is fájt. Szerettem volna segíteni neki. Igaz, csak néhány hete ismerem őt, de ha valahogy tudnék segíteni akkor megpróbálnám leszoktatni az ivásról.

Csend honolt az egész kávézóban. Az utcán se járkált egy lélek se. A konyhából csak Changbin halk szipogása szűrődött ki. Teljesen ki voltam ebből zárva, de nem teketóriáztam sokat, bementem a konyhába. Hyunjin szorosan vonta magához az alacsonyabbat. Édesen cirógatta a a tincseit, miközben próbálta lenyugtatni a sírdogáló fiút.

- Sajnálom hogy kiakadtam. Felejtsük el és kezdjük el a napot, rendben? - sandított rám Changbin.

- Ugyan már! Teljesen normális ha sírsz. Ha felgyülemlik a sokáig benntartott fájdalom akkor azt valamilyen formában ki kell adni.
- mondatomra Changbin elmosolyodott. Könnyes szemét megtörölte és elhatrált Hyunjin öleléséből.

- Akkor kezdjük el a napot. - csapta össze a kezeit boldogan.

(...)

Megfordítottam a táblát a bejárati ajtó melletti üvegnél, ami mostmá a "zárva" feliratott mutatta. A székeket segítettem bevinni kintről, hogy másnak ne kelljen. Changbin és Hyunjin is fáradt volt ezért nem zargattam őket a pakolással. Miután az utolsó széket is behordtam, megkerestem Changbin tollát és előkaptam egy cetlit. Nem akartam csak úgy haza menni szó nélkül.

"Ne várjatok rám, haza megyek. A pakolást is elvégeztem, hogy nektek ne kelljen. Holnap jövök, puszi"

- M

A cetlit kiraktam a pultra, hátha ott észreveszik. Még egy utolsó pillantást vetettem a konyha ajtóra, de tudtam hogy nincs ott senki. Changbinék hátul cigiznek, nem fognak rám várni. Egy utolsó sóhaj után kinyitottam az ajtót és kiléptem a kis helységből. Szomorúan konstatáltam, hogy Bangchan most nincs itt, de nem foglalkoztam vele különös módon. Elindultam hazafele, Chan biztos aggódik már.

Délután gyanánt már kezdett lenyugodni a nap. Figyelmesen néztem, ahogy a nap lebukik a horizont alá. Az eget gyönyörű színekkel festette meg, ami kék, lila és sárga keverékében pompázott. Mindig is szerettem az eget nézni. Főleg Jisunggal. Vele gyönyörű emlékeim vannak, ahogy az ég alatt fekszünk egy pokrócon és nevetgélve nézzük az eget. Hiányzik.

Ne gondolj rá. Ő már halott.

Az utcába befordulva elgondolkoztam. Miért nem vitt haza Bangchan? 

Míg ezen gondolkodtam, a lakás kulccsal kinyitottam az ajtót és beléptem a házba. Síri csend volt az egész lakásban. Csak az én szobámba égett a villany, tehát értelemszerűen oda mentem be elsőnek.

Bangchan a kanapén ült és gondolkozott. Vörös szemei arról árulkodtak hogy sírt. Mikor rám nézett csak szipogott egyet és felállt. Magához ölelt szorosan. Nem értettem a viselkedését.

- Tudod... - kezdett bele halkan. - Néhány nappal ezelőtt nem találtam a macskákat a házban. Azt hittem most vissza fognak jönni, mert ez nem az első eset, de nem jöttek. Ma értesültem arról egy barátom által, hogy látta a macskákat, de elütötte mindhármat egy autó. - szipogott.
- Tudom hogy mennyire szeretted őket, ezért is sajnálom. Szólnom kellett volna mihamarabb.

Csak sokkolva hallgatam őt. Nem, ez nem lehet... Nem veszíthetem el még több szerettemet!