A sport és én

Egy zseni egyéniség - miért nem hagyják békén?

Ezt a cikket Milák Krsitófról már kitettem az oldalamra — de itt a helye.

Egy elképesztő tehetséget ismerhettünk meg Milák Kristóf személyében.

De ő nem csak egy tehetség. Ő egy egyéniség, akár az összes többi sportoló, de a média által generált botrányok miatt őt minden magyar ember ismeri — sajnos nem feltétlen azt, aki ő valójában.

Viszont az, ahogyan a kétszáz pillangó után lereagálta a helyzetet, tiszteletre méltó. Dühöngött, hogy nem lett első? Nem. Látszólag elfogadta és feldolgozta, hogy Léon Marchandnak nagy napja volt, több aranyat nyert. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ő ezt magában nem igazán fogadta el, annyira egy győztes típus.

Száz pillén viszont nyernie kellett, ha el akarta hallgattatni az okoskodó embereket. Nyilván, így is lesznek olyanok, akik azt fogják kérdezgetni, hogy "A kétszázat miért nem tudta így megnyerni?". Egyszerű a válasz. Nem így volt megírva. Kristóf edzései kicsit kaotikusak voltak az elmúlt egy évben — legalábbis azoknak a rendszere mindenképpen.

Muszáj volt nyernie. Nem miattunk, mert nekünk ő az égegyadtavilágon semmivel sem tartozik. Magáért kellett nyernie. És ez egy elképesztő hajrával megtörtént. Kós Hubi és a magyar válogatott néhány tagja végigszurkolta a döntőt. A végén ott volt az arcán a mosoly. Az a meghajlás a végén a közönség felé. Amikor Schmidt Ádámmal átölelték egymást az eredményhirdetés alatt. Abban az ölelésben minden benne volt, hiszen ő volt az egyik legnagyobb támasza, és az elmúlt években nagyon jóban lettek. Lehet, csak én képzeltem be, de nekem úgy tűnt, majdnem elsírta magát a himnusz közben — mindenesetre énekelte. És ha jól érzékeltem, Kós Hubival is jóban lett, ami nekem nagyon szívmelengető, hiszen két óriási legenda és kedvenc.

Kristóf egy egyéniség, aki nem hagyta, hogy megváltoztassa a világ. Én pedig azt kívánom neki, hogy maradjon olyan, amilyen, mert ő így csodálatos!