A sport és én

Idei szezonom összefoglalója

Azért is kezdtem el a sportot, mert hihetetlen nagy kitartás és versenyszellem van bennem, nem tudok csak úgy valamit elengedni. Tavaly például egy erősen megrándult bokával akartam versenyre menni... az edzőm ott ültetett le, hogy szépen kivárom azt a hat hetet, amíg azt mondták nem sportolhatok. Ezzel önmagában nem is lenne baj, csakhogy nekem három hét után már egyáltalán nem volt semmi bajom, és végül négy hét után sikerült rávenni anyát, hogy visszaállhassak tesizni, majd egy héttel később az edzésbe is. A legnagyobb bajom ezzel a sérüléssel az volt, hogy én akkor nagyon jó formában voltam, és azóta se tért vissza ez. Bántott is az egész, mert négy hetet kihagyni rettentő nagy szenvedés volt, és utána azonnal nem tudtam azokat az eredményeket hozni, amit elvártam volna magamtól. Na meg mire visszatérhettem az edzésbe mentünk be a csarnokba, mert hideg volt már ahhoz, hogy kint legyünk. Ez tök jó, meg minden, sokat erősítettünk, ingáztunk, meg minden, de... én pont az ugrást akartam fejleszteni, hiszen annyira szeretem, hogy egy élmény, amikor csak egy centivel is, de nagyobbat ugrok. A gátat akartam csinálni, mert az az, ami kivételesen jól megy nekem, talán legjobban közölünk. Akartam sprintelni, mert hiányzott a sebesség. Akartam súlyt lökni, mert fura volt, hogy nem ugrott ki a könyököm már egy jó ideje. És akartam kislabdát hajítani, mert az megy a leggyatrábban, és igazán rám fér a mai napig a fejlődés. De ezeket nem csinálhattam... viszont, megláttam a jót is ebben. A különösen sok lépcsőn való futóiskolanak köszönhetően február végére már nem estem orra a második lépcsőfokon egy furább feladat alatt. És akkor ott volt a rajt, amit imádtam. Volt egy-két olyan edzés, amit végig rajtolgattunk, mindenféle helyzetből, de tényleg. Egyszer, amikor háttal ülve törökülésből kellett a sípszóra megfordulni, és úgy elrajtolni, egyik barátnőmmel (aki mellőlem indult), telibe egymásnak rohantunk fejjel, hiszen azt hittük, a másik a másik irányba indul. Röhögve, a fejünket fogva rohantunk le a maradékot. Ezután már nem nagyon tudtunk koncentrálni, meg is lett az eredménye; minden második nehezebb rajtnál orraestünk a röhögéstől, de persze mi is, meg az edzőnk is tudta, hogy röhögés nélkül nekünk lett volna a legjobb reakcióidőnk.
A szezon végére mentálisan is teljesen felépültem a sérülésből, és bár nem voltam versenyen (mert a 6 fős csapatban csak ketten lettünk volna...), a végére sikeresnek könyveltem el. A legjobb az volt, amikor utolsó edzésen -ami lényegében már csak fagyizás volt- az edzőnk azt mondta, hogy jövőre már elegen leszünk a csapatban, viszont egyrészről én leszek a rangidős, másrészről számít rám egyéniben is. Annyira jólesett, hogy a sérülés utána bár látta, hogy nem vagyok csúcsformában, tudja, hogy addigra távolból (mert gondolom abból, magasból, sprintből vagy gátból akar vinni) meglesz az, amennyi kell. És én is tudom. A szezon végére 30 centit javítottam, és ezt az eredményt tudom stabilan. A tesitanárom azt mondta, hogy simán meglenne sokkal több is, csak a technikámon kell egy kicsit javítani... én pedig mosolyogtam, mert tudtam, hogy egész év elején ezzel fogunk foglalkozni, amíg meg nem lesz. Az edzőm és a tesitanárom is rengeteget adott mentálisan, ahogy néhány barátom is... az új szezonnak pedig újult erővel vágok neki, és mindenből maximálisan odateszem magam. Na, meg felvételin is majd...