A sport és én

Homályos jövőkép - egy keserű holnap, ha nem változtatunk

Sajnos ez egy olyan téma, amiről nem beszélünk eleget. Hogyan is beszélgetnénk...?

Magyarországon mindig is csodálatos fiatal bajnokok fejlődtek. Ám aki próbál a mélyére látni a dolgoknak, az tudja: ezekkel az edzésmódszerekkel saját tehetségeinket hátráltatjuk.

Még régebben, úgy egy éve olvastam egy cikket arról, hogy miképp edzenek itthon a fiatal reménységek, és miképp Norvégiában. A cikk fő gondolatmenetét egy norvég kézilabdaedző vezette: ő maga a skandináv országban nőtt fel, kézilabdázott és edzősködött is ott — ahogyan később Magyarországon is megtette ugyanezt.

Megdöbbentő, milyen különbségek húzódnak a két ország módszerei között.

Vegyük például az edzések számát. Itthon egy 10-14 éves gyereknek, aki komolyan veszi a sportot hány edzése van? Minimum öt, de inkább hat-hét (ez nem vicc, a környezetemben élnek ilyenek!). Hallani is sok, hetente mennyi. Hétvégén nem igazán edzhetnek — maximum szombaton. De ha még a hétvége edzésmentes is, és "csak" heti öt edzése van a gyereknek, ne feledkezzünk meg a csapatsportokban hagyományossá vált hétvégi meccsekről, vagy egyéni sportokban a versenyekről. Egy szabad percük nincsen.

Ellenben a norvégoknál a 14 éves korig eljutnak heti három edzéssel. De azok viszont igazi jó edzések — amik kemények, mégis a játék szeretetére és élvezésére nevelnek. Nem az őrült győzni akarásra.

Persze ezután a Skandináviában is gyakoribbá válnak az edzések — igen ám, de Magyarországon is. Vagy ha nem gyakoribbá, 'tartalmasabbá'. Hitetlenkedve hallgattam, hogy tizenkét éves kislányok olyan súlyokat emelgetnek a konditeremben, ami a testsúlyuk másfélszerese. És csodálkozunk, hogy a kórházban kötöttek ki utána...

Van olyan barátnőm, aki most megy gimibe. Kézizik, magas szinten, és nem vagyok biztos benne, de talán korosztályos válogatott is volt (ez rosszul hangzik, de fénykorában). A felső tagozat alatt mindent összvetve összesen több mint fél évig semmilyen sportot nem végezhetett. Miért is? Egyszer beszakadt a bokaszalagja hatodikban, mert nem melegített be rendesen. Laza pár hónap kihagyás. Nyolcadik őszén-telén újabb hónapok. Hát- és derékfájás miatt. Gyógytornáznia kellett, hogy legyen annyira oké a háta, hogy sportolhasson. A 'sérvet' egyébként a heti többszöri súlyzózás okozta. (Ezen kívül egyébként folyton panaszkodott a hátára, hogy fáj neki. Pedig az ismerőseim közül neki a legnagasabb a fájdalomküszöbe, soha nem panaszkodna ok nélkül.)

Amikor ő maga felvetette, hogy talán sporttagozatra menne középiskolában. És bár a volt kézis anyukája nem szokott beleszólni a döntéseibe, itt megtette. "Biztos, hogy nem mész sportra! Ha délelőtt is ezt nyomnák, utána meg délután edzés, két hónap alatt úgy kiégnél, hogy olyat még nem láttál." Végül egyébként németen kötött ki.

Ez a szó, hogy kiégés. Sajnos aki benne van a sportban, nagyon jól tudja, mi is ez. Tudjátok mi a legnagyobb baj? Hogy azok a gyerekek, a jövő reménységei kamaszkorukra teljesen kiégnek ebben a módszerben. Persze a kitartóbbak mennek tovább, de sok jövőbeli bajnoknak gondolt fiatal már a junior korosztályig se jut el: előbb elege lesz, majd abbahagyja. Ha szerencsénk van a sportot nem utálja meg egy életre.

A norvégoknál ez nem lehetséges. Miben égnének ki? A játék szeretetében? Ők toltak pár évet ezen az egészen. Nálunk a tízéves kislányok olyan munkát végeznek, mint ott egy tizenöt éves.

És sajnos ez nem csak kiégés tekintetében ütközik ki. Ezek a gyerekek egy idő után megunják ezt a keménységet. A harminc fekvőből huszonnyolc lesz, majd huszonnhárom és húsz. Lecsalják. A tíz körből kilenc lesz, végül csak hét. Az elmúlt négy évet egy olyan osztályban töltöttem, ami felért a sporttagozattal. A focista és kézis lány — akiknek kiskoruktól kezdve nagyon komoly volt mindez, tesiórán lecsalták. 'Csináljuk eleget edzésen!' — mondogatták. És ott voltak az igazán sportoló fiúk. Egy küzdősportos (bár ő nem vette annyira komolyan) és három focista (közülük ketten szeretnének ezzel foglalkozni), na meg persze én. Egyikünk se csalta le. Hogy miért? Mert én a magam heti két edzésével plusz néhai futásával örültem a plusz testmozgásnak. Na nem mintha én annyira komolyan vettem volna a sportot. Csak mint a két fiú. És ott volt a két focista fiú is, akik komolyan vették. Viszont ők csak 14, illetve 15 évesen kerültek be a heti öt edzés és magas szint világába.

Van egy másik példám is. Az egyik kosaras barátnőm fiatalabb nálam pár évvel, most lesz hetedikes. Még amikor elsős volt én rángattam el kosarazni szünetekben, és úgy megszerette, hogy ottragadt. Hat éve kosárlabdázik. Valamiért mindig az volt benne, hogy ő márpedig kosárlabdázó lesz (a magassága is bőven megvan hozzá :D). Ez a tizenkét éves kor a vízválasztó. Először szemet vetett rá egy közeli nagy klub, de az edzőjr visszautasította, mondván nem kell heti sok edzés éd kondizás. Aztán nagyjából egy éve behívták egy válogatóra. Bár addig nem jutott el végül, hogy korosztályos válogatott legyen, majdnem az lett. És valószínűleg még lesz is mert iszonyat tehetséges, és csak tizenhárom éves. Pár hónapja már úgy jár edzésre, hogy heti háromra ennél a kisebb klubnál, illetve öt nap két órát buszozik azért, hogy eljusson egy 'közeli' nagy klub edzéseire. Ami más színvonal. Kondiznak, és nem másfél órás edzések vannak. Volt olyan opció, hogy iskolát vált, vagy hogy felköltöznek az anyukájával a hét öt napjára Budapestre.

Az azon cikk gondolatmenetét végigvivő edző azzal a kifejezéssel élt, hogy mi magunk gyilkoljuk ki a sport szeretetét a gyerekekből. Mi magunk kényszerítjük rá őket, hogy hagyják abba. Mégis miért csodálkozunk, hogy ezekből a gyerekekből később elhízott, keserű emberek lesznek, akik a fotelból okoskodnak a sportsikereket látva? Mert megutáltatták vele a sportot, utána kégis miért sportolt volna?

És a lelki része még durvább... kérdem tehát: mi a fontosabb, hogy a gyerek szeresse, amit csinál, vagy hogy az már kiskorában is produktív legyen?