Ük

2

Hittem nagyon, hogy atyám szíve megenyhül felénk, és élhetünk kettecskén, békességben. Atyám azonban nem óhajtott szót váltani a legénnyel, s így meg sem bizonyosodhatott szándékait illetően, meg sem ismerhette jellemét. Próbáltam úgy intézni, hogy összekeveredjenek, s eltöltsenek egy kis időt együtt, ám atyám ridegen kikötötte, hogy nem időzik olvasni sem tudó szegény legényekkel, és nekem is több eszem kéne, hogy legyen annál, minthogy összeállok mindenféle erdőről-mezőről szalajtott vademberekkel. Nem erre taníttatott, nem erre volt a sok latin, meg a pianínó meg az ének, meg az etikett, meg a ki tudja még mi. Atyám ezt már az ebédnél vágta a fejemhez, húgom és nővérem füle hallatára. Ők leszegett fejjel hallgattak, nem feleselhettünk édes atyánkkal, én mégis azt mondtam, jó atyám, hát maga nem emlékszik milyen, mikor hívja a szíve?

Erre aztán volt nagy ribillió, atyám, mint egy púpos hátú bika, akkora lett, és az orrából is úgy szállt a gőz. Két leányom van nekem mostantól, így szólott, pedig akkor még nem is tudta, hogy a szívem alatt hordalak, csak a legényről tudott, s már az e szavakra késztette.

Anyám a fejét ingatta, s komor, rezgő hangján azt bizonygatta, hogy az ilyent csak hozományom érdekelheti, s ne sértsem meg családunk nevét azzal, hogy hírbe hoznak a legénnyel.

Ez volt ám csak a sértés! Az én szívem választottja, mint szégyenfolt? Mint hozományvadász ravaszdi? Még mit nem.

Minek a családunk neve, minek a sok tudás, amit tanítóim a fejembe vertek, s minek a cifra kúria, ha nem oszthatom meg ezeket azzal, akit szeretek?

Így válaszoltam édes anyámnak, mire jött is a csípős felelet. Magamat elosztogathatom, de családunk tulajdonát nem. S ha magamról így rendelkeznék, hát ne lássanak többet ezen asztalnál.

Fogtam magam, s eljöttem.

Kedvesem tárt karokkal fogadott a maga kis fészkében. Voltam ott már korábban is, ámbár akkor nem számoltam azzal, hogy végleges lakhelyem lehet az a kis odú. Minálunk efféle ólokban a jószágok laktak. De nem bántam ezt sem, legalább közel voltunk egymáshoz.

Boldog idők voltak, el sem lehetne képzelni olyat! Az erdei tündér vágta a fát, a környékbéli nagyurak megrendelésére dolgozott. S közben úgy beszélt a fákról, mint drága testvéreiről. Tudta, melyikhez hogy nyúljék, mi árt nekik, s mi használ, és tudta azt, hogy válassza ki azokat a példányokat, amelyek a legkevésbé hiányoznak az erdőből, sőt, amelyek eltávolítása még segíti is az élővilágot, mert kevesebb fa vetélkedik az adott területen a fényért, vízért, tápanyagokért. Úgy nyúlt a fákhoz, hogy gyógyított vele. A táj gyógyásza volt.

Én magam kitanultam a gyógynövények varázsvilágát, mert tudniillik, ezek már nevükben is varázslatosak. Kedvesem bemutatta őket, s mintha középkori misztikus könyvből szavalt volna.

Utána rátértünk a gombákra. Ismertette velem, melyek a mérgező fajok, melyek az ehetőek ám íztelenek, és melyek az ínycsiklandóak. Elmutogatta, mint csavarjam ki őket a földből, hogy kár ne essék bennük, és hogyan készítsem el úgy, hogy királyi lakoma legyen a végeredmény.

Megtanított halat fogni, hálót szőni, csapdát állítani. Átadta tudományait, amikre a tágas szobában nem okított hírneves oktatóim egyike sem. Készített az életre, amit vele fogok élni.

Megvallom, nehéz volt beleszokni mindebbe, a hideg fekhely nem hasonlított libatollal kitömött, hímzett párnácskámhoz, és az étel sem termett magától ott az asztalon, munka volt vele. Az erdőt jártam naphosszat, hogy valamit kerítsek, és sokszor csak az mentett meg az éhen vészestől, hogy a legény megkapta fizetését a nagyuraktól, és elszaladhattam a piacra kenyérért, tejért. Aggódtam, mi lesz így veled, hogy bírod a megpróbáltatásokat. Az én testem sem szokta e körülményeket, hát hogy bírná ezt valaki, aki épp formálódik?