Ük

13

Te, kisleányom, arra tanítottad az embereket, hogyan bánjanak az állatokkal. Vegyék oltalmuk alá a hozzájuk betérő állatokat, s ha a vadonban találnak egy elhagyott állatkát, neveljék fel, gondozzák, szolgálják ezzel is az életet.

Ne haragudjanak, ha a vadak saját jószágaik közül vadásznak le egyet olykor, hisz az ember azon a területen él, ami a vadé is, és a vad nem ismer birtokhatárt, csak az élni vágyás akaratát. Persze, hogy zsákmányt kíván, s ennek áldozatául esik az ember jószága is. Bosszút forralni, s űzni, irtani őket nem szabad, az állatoknak részesedése van abból, amit a föld nyújt.

Elmagyaráztad azt is, hogy az embernek figyelnie kell rá, hogy ne bántsa az állatait, mert aki hozzá szegődött, nála született, azért ő felel, s a jól leélt életek és a boldogtalanság is a gazda terhei vagy felszabadítói. Az állatok, növények, apró teremtések boldogsága megsokszorozza a gazda jólétét. Elégedettségük nem összeadódik, de összeszorzódik. Ezért a gazda igyekezzék a lehető legjobb életet biztosítani mindenkinek, ki nála él.

Sanyargatott állatok húsát, tejét, tojását ne fogyassza az ember. Ez megbetegít. A nyomorúságos sorsú állat testében hordozza fájdalmait, s teste az ember testévé lesz azáltal, hogy elfogyasztja. A szenvedés, amit az állatnak okozott, így válik sajátjává.

De így válik a sajátjává az öröm is. Hadd futkorásszanak, játsszanak, tapossák a földet, kapirgáljanak, bolondozzanak fajtársaikkal, érje őket nap és szél és eső, merengjenek a csillagokon éjszaka, s vonuljanak fedezékbe, mikor pihenni vágynak. Éljenek kedvük és igényeik szerint. Az ember sokat tud tenni, hogy így legyen.

Az állatok is Isten képmásai, mint mink magunk, csak éppen bolyhosabb, tollasabb tükörképek. Emlékezzen erre mind, ki hozzájuk nyúl.

Egyre több ház épült a könyvtárhoz s a szentélyhez közel, s így mihozzánk is, félig az erdőbe nyúlón.

Örzse egy nap eladta a házát, s ott építtetett kicsiny otthont, a szomszédságban, hogy közel legyen hozzánk, s beszélhessen velem, amikor kedve óhajtja, mert tanulni és tanítani szeretett volna, oly sok volt, amit meg kellett beszélnünk egymással. Ő emlékeiben őrizte mindazt, amit én szívemben. Elmesélte, hogyan csinálták egykor, s én megvalósítottam az elfeledettnek hitt gyakorlatot. Mást meg tőlem látott, s én idéztem fel benne, hogy okos és hasznos dolog ekképp cselekedni.

Gyakori beszédtémáink voltak azok a szokások, amikkel a régi közösségek összehozták fiataljaikat, s amik már-már kihalóba kerültek azáltal, hogy mindenki a maga dolgával foglalatoskodott, s a többi lakóra rá sem nézett. Nagyon megnehezítette ez az életet. Örzse biztatott hát, hogy vegyem vállamra gondját s örömét ezeknek az eseményeknek.

Mert az ünnepnapon emlékezünk istenekre, ősökre és hősökre, ekkor szállunk magunkba elmélkedni őrajtuk, a világon s magunkon.

Reményteljes szertartásaink voltak, jó termést, hű szerelmet, kövér állatokat kívántunk valamennyien magunkak.

Négy fő ünnepet ünnepeltünk, ebből az egyik a téli napforduló idején volt, mikor a sólymokat kivitték a hegyekbe, másik tavasszal, mikor a fű kizöldült, harmadik amikor az esztendő első kenyere kisült, negyedik a nyári nap-éj egyenlőségnél, égig érő tüzeket gyújtottunk, lángolt tőle a világ.

Hadd meséljem el ezeket sorjában, a hó olvadásától kezdve, az első sarjadó rügyektől.

Kikelet hava az érésre, érlelődésre való várakozással kezdődött. Hálaadó és segítséget kérő gondolatokkal fordultunk a természet felé, s a rítusok, amiket végeztünk, egyfajta kapcsolatfelvételt volt ővele, hogy párbeszédbe elegyedjünk, mi, a falu népe véle, az élettel.