Ük

3

Erik állította, úgyis lépni akart már, ez előbb-utóbb bekövetkezett volna, ő nem bánja, hogy előbb. Odettre ezért kár haragudni, ne rontson ez az ügy a munkakapcsolatukon, az Reának sem jó, ha feszültség van, amikor együtt kéne dolgozni. Rea bólogatott erre, de ezért magában fogadkozott, amikor legközelebb szembetalálkozik Odettel, az a minimum, hogy befújja légfrissítővel. Meg más bosszúkon is törte a fejét. Tudta például a számát, azt felírhatná egy nyilvános férfivécé ajtajára, hadd lihegjenek bele a telefonba a felajzott idegenek. Odettnek végül számot kéne cseréltetnie. Ez a gondolat valahogy elégtételt nyújtott.

Aztán ahogy Rea az irodába ért, s századjára is átgondolta a dolgot, elhatározta, hogy nem tesz semmit. Az ükanyja mennyi kínt kiállt, és ő meg ilyen bolond helyzet miatt már bosszúhoz folyamodna. Mitől lenne az bárkinek jó? Lesz attól Eriknek új munkahelye? Valószínűleg Erik is megvetné Reát azért, hogy már ilyesmi egyáltalán felmerült benne. Nem is beszélve arról, ha meg is valósítja.

Végülis nem a patakhoz kell menni mángorolni, és nem két szál ruhájuk van, amit cserélgetnének egész hónapban, és nem a tíz körmükkel kaparják ki a fagyott retket a fekete földből. Nem kell egymás torkának esni. Persze jobb szerette volna, ha Odett is tudja ezt, és e bölcselet alapján rendezi életét. De ő magáért volt felelős, hogy Odett mit tesz, az Odett dolga. Rea eldöntötte, hogy megbocsátó lesz, az talán ér valamit még.

Benyitott a terembe, s Odett helyett Sillerrel találta szemben magát. Gyors köszönés után már indult volna tovább, Odett keresésére. Mert mit ér a megbocsátás, ha el sem dicsekedhet vele az ember lánya. Siller azonban megállította.

- Ne keresd, már nem dolgozik a cégnél – mondta, s Rea egy pillanatra azt hitte, a főnök viccel, de ahogy múltak a másodpercek némán, Siller arcának rezdülése nélkül, Rea belátta, ennek igaznak kell lennie. - Nem kell ide olyasvalaki, aki bármelyik percben kirúgathat másokat koholt vádak alapján.

Rea erre sietősre fogta. Még épp elkapta Odettet, ahogy a HR osztályon a papírjait intézte.

Odett orra úgy festett, mint egy piros, csüngő paprika, lekonyult, s élénken csillogott. A szeme alatti ráncokba összegyűlt az elsírt smink. Ma egy másik WC tisztító szagú parfümjét viselte, hozzá rakott szoknyát, s köldökig kivágott blúzt.

- Mit akarsz?! - förmedt rá Reára, de aztán mintha eszébe jutott volna, hogy a papírjait iktató kolléga is jelen van, mézesmázosabbra vette a hangját. - Jöttél elbúcsúzni?

Rea lenyelte a mondatot, hogy Odett magának kereste a bajt, magának köszönheti mindezt. Megpróbált együtt érző lenni, amennyire tudott.

- Nem kell elbúcsúznunk, tudunk beszélni bármikor, amúgy is állandóan posztolsz, el se tudom kerülni, hogy ne lássalak állandóan, ha itt vagy, ha nem. Na de most komolyan, kóstoltam guacamoledat, engem már nem rázol le. Mikor csinálsz legközelebb? Egy búcsúbulira összedobhatnánk valamit. Mégiscsak itt voltál... hány évet is?

- Sokat – nyüsszentette Odett, és kifújta megduzzadt orrát. - Miért vagy ilyen?

- Jó volt együtt dolgozni, és én erre fogok emlékezni, nem arra, hogy miért lett vége. Motiváltál, hogy jobb legyek. Ha nem kell tartanom a folyamatos kritikádtól, belekényelmesedem ebbe a munkába még az elején.

- Ez igaz – szipogta Odett önérzettel. - Sokat köszönhetsz nekem.

Rea bólogatott, s némán nézte, amint Odett aláfirkantott néhány papírt. Aztán a lány hirtelen megint felé fordult, strasszköves haja meglebbent.

- Undorom az ilyenektől, mint te. Előadod a jóságost, az ártatlant. Pedig te tettél tönkre! Nekem kéne itt maradnom, nem neked, te nem nyújtottál annyit, mint én! Te csak... épp hogy betanultál... nem értesz semmihez, nem pusztultál bele abba, hogy itt lehess. Jössz, kitúrsz, ez a taktika? Aztán még magadhoz is édesgetsz, mert azt hiszed a cuki pofidra nem lehet haragudni?