Ük

14

Alig-alig beszéltek Erikkel ezután. A lány tudta, hogy el kell engednie. Az csak kínlódással jár, ha rá vágyakozik, miközben mindketten tudják, hogy életük nem fonódhat össze.

Sokszor hagyni akarta az egész költözködősdit emiatt. Szeretett volna becsengetni Erikhez, és kijelenteni, hogy felejtsék el azt, ami széthúz, és fókuszáljanak arra, ami összetart. Hajlandó lemondani bármiről. Mert annyira fájdalmas volt az a csend és az a hideg, ami Erik nélkül várt rá. Nem volt kihez szólni. Nem volt kit érinteni. Nem mesélte el neki senki a napját. Megéri egy hirtelen ötlet miatt eldobni azt, aki fontos? Mindenki le akarta beszélni a vidéki életről. Talán nekik van igazuk.

Mégis, ha magába tekintett, úgy érezte, ez a helyes, ha nem fordul vissza a félelmei miatt. Most nincs kihez szólnia, de majd lesz. S ha nem lesz, hát talál mást, amivel foglalkozhat. Szerzetesek, apácák, remeték, papok, aszkéták szentek mind képesek voltak lemondani az emberi társaságról, és elnyertek valamit cserébe. Ő nem készült szent életre. Érdemes akkor hát azzal a lemondással élni?

Amikor Erikkel beszélt, leginkább a cica volt a téma. Hogy rossz passzban van. Alkalomról alkalomra Holli rosszabbodó állapotáról számolt be Erik. Eleinte bosszantotta Reát, hogy miért erről beszél a férfi, és miért nem őróluk. Később értette meg, hogy éppen ez az, amit szeret Erikben. Hogy mindenhol észreveszi a girhes, tépett állatokat, akikről végtelenül együttérzően megjegyzi, hogy szegény, milyen kis csoffadt, s látni Eriken, hogy legszívesebben örökbe fogadná valamennyit. Az egészséges, erős állatokról sosem tett megjegyzést. Azok megvoltak az ő részvéte nélkül is. A szegény kis párák viszont, akiket Erik dédelgetni akart, valóban rászorultak a segítségre, és Erik sorra vette a macska konzerveket, hogy egy-egy cicát feltápláljon, aki az útjába kerül. Ugyanígy etetgette a madarakat is. Minél apróbb és borzasabb volt egy fióka, Erik annál szívesebben táplálta. Rea régebben ezen is bosszankodott. Micsoda pazarlás, ennyi pénzt elkölteni olyan állatokra, akiket sosem látnak viszont. Mostanában azonban, hogy megritkultak a találkozások Erikkel, más fénytörésben látta ezt is.

Holli cica állapotáról Rea folyamatos tájékoztatást kapott. Nagyot dobbant a szíve, amikor pittyent a mobilja. Rossz hír lesz. Rettegett. Nem ő volt a cica gazdája, nem vele lakott, de felőrölte a gondolat, hogy a közös szunyókálások, kajláskodó játékok, a dorombolós összekucorodás, a trillázó nyervogás már csak emlék, soha meg nem ismételhető múlt. Amikor a cica kórházba került, egész nap Erik üzenetét várta, nem aludt, nem evett, figyelni sem tudott, a munkáját alig végezte. Délután futott a kórházba, hogy ő is Holli mellett lehessen. Útközben még felmarkolta a bombelinit, amit már korábban megrendelt egy helyi olasz cukrászról. Vitte magával, hogy átadhassa Eriknek, hogy ő továbbadhassa az édesanyjának.

A fánk zacskója csörgött remegő kezükben. A kismacska hunyorogva pillantott fel rá. A fejét sem bírta felemelni.

Ez csak egyetlen cica, és ennek az egynek a szenvedése micsoda mérhetetlen fájdalommal jár. Milyen borzalmas lehet az életnek, amikor sorra veszti el teremtményeit. Mikor fajok pusztulnak ki maradéktalanul. Hogy lehet ezt feldolgozni? Rea a szemét törölgette, miközben hazafelé hajtott.

A kapuban találkozott a kertésszel.

Esetlen, elálló fülű, turcsi orrú fiú volt, izzadó tenyérrel, sebhelyes arccal. Rea mindig nagy ívben kikerülte, ha meglátta. Most belehasított a korábbi viszolygása okozta fájdalom.

Szegény fiú, mit tehet ő erről, hogy miképp néz ki. Dolgos és becsületes. Ezt Rea nem értékelte benne. Pedig ez a fiú többet tesz napról napra, mint ő. Virágot és fát ültet, bokrokat metsz, öntözi a növényeket, segít nekik, hogy egészségesen növekedjenek. A fiú ruháján sáros föld illata tapadt meg.