Ük

7

Mindig akadt mit javítgatni, fejlesztgetni a házon. Úgy tűnt, sosem készül el.

Egy délibábot kergettünk, egyre türelmetlenebbül. A hűvösödő, nyirkos idő is nehezítette a haladást. Most kellett letudnunk, ha nem akarunk még egy évet várni, amíg kitavaszodik.

A fűtéssel volt a legtöbb probléma, kemenceépítésről szóló könyvek felett görnyedtem a könyvtárban míg be nem zártak, s a könnyeimmel küzdöttem, fájt a derekam, a hátam, a lábam a folyamatos munkától. Alig tudtam már honnan elcsalni azt a néhány percet, hogy elolvassam a szakkönyveket. Arról nem is beszélve, honnan s miből szerezhettem volna be az építőanyagot.

Gafri pénzt nem kímélve segített nekünk. Cipekedett is, sokszor a városból hozott valamit, ami kellett, s úgy hordta a téglával teli zsákokat, mintha pihéket emelgetne, gondtalanul.

- Szerencsénk van, hogy szeret téged – mondtam Leonórának, ő pedig pironkodott.

Szégyellnivalónak látta talán ezt. Pedig Gafri igazán szerette őt, minden lépésével bizonyította, amit megtett értünk, mert értünk tette, nem magáért. Jókedvvel munkálkodott, mint aki sehol máshol nem lenne szívesebben, mint itt, köztünk, pakolva a cserepet az agyagra. Nem mutatta, hogy bármire számítana Leonórától.

Különösnek találtam ezt az élettől, hogy néha ilyen emberekhez rendel, mint ahogy nekem ott volt az erdei tündér, aki elpusztult még szerelmünk hajnalán. Mégsem tudtam volna adni magam máshoz.

Gafri is így volt hű Leonórához, s nem közeledett hozzá jobban, mint amennyire az elfogadható volt mindkettejüknek. Gafri megbékélt ezzel, mert ez is boldogság volt, a szeretett személy mellett lenni.

Leonóra néha úgy nézett rá, mint az ellenségére, aki tőrbe akarja csalni. Aztán úgy, mint a legjobb barátjára. Úgy hiszem, nem illeszkedett Leonóra világképébe, hogy ott volt ez a legény, aki önzetlenül csak segíteni akart, és mindig várta, hol a csapda, amit már megszokott a férfiaktól. Mikor ezen rajtakapta magát, akkor dühös lett, önmagára is, Gafrira is tán, hogy miért ilyen elviselhetetlenül kedves vele.

Bútorokat kellett szereznünk, s Gafri emlegette, hogy Leonórára lehetne bízni ezt-azt, ő úgyis ért a fához, remek bútorokat tudna készíteni. Persze egy asztal más volt, mint azok az állatfigurák, amiket Leonóra kedvtelésből készített, és nem is akart ráállni, hogy ebbe belevágjon.

Megoldottuk úgy, ahogy tudtuk, szénát készítettünk, amin alhatunk, s zsámolyt, amin étkezhetünk. Nem számított. A biztonság és a szabadság számított.

A talaj termékeny volt, teleültettük zöldségekkel és gyümölcsfákkal. Pár jószágot is akartunk szerezni amikor már ott maradunk.

Hogy a vörösképű mit sejtett ebből, nehéz megmondani. Mogorva volt és gyanakvó, de hogy mindez pokróc természetéből származott, vagy abból, hogy kiszimatolta, készülök valamire, rejtély maradt.

Sokszor, mintha próbára tett volna, állította, elmegy, s el is indult, aztán félútról visszafordult, mint aki ellenőrzi, a ház körül vagyok-e még. A gyerekek holmiját időről időre átforgatta, keresett valamit, ami gyanúra adhatna okot. Ivott, kiabált, csapkodott, ütött, és nyöszörögve beszélt álmában. El akartam menni, de sajnáltam is azt, amit magam után hagyok. A gyerekeinek nehéz életük lesz, s mi beleszólásuk abba, hogyan nőnek fel? Ki fog segíteni, hogy rendes emberek legyenek, miután én elmentem? S a férfi, őt ki tartja életben, miközben omlik össze minden körötte? Szántam őket, hisz láttam életüket, éltem életüket. De a saját életem nem áldozhattam fel értük.