I Am The Luna

15. rész

SEBASTIAN.

Mindkét nő felém fordul. Alice arcát megkönnyebbülés önti el, míg Zara haragja kissé elhalványul. Arca elsápad, mellkasa pedig gyorsan emelkedik és süllyed, mielőtt Alice-re néz.

– Én… nem löktem meg, ő esett el! - mondja.

A szívem összeszorul, ahogy ránézek és félrebillentem a fejem.

Bárcsak ne hagyná, hogy a féltékenység és a harag úrrá legyen rajta.

Alice nehezen áll fel, ezért felsegítem. – Menj be, és tedd rendbe magad. – parancsolom, csendesen.

Könnyes szemekkel néz rám, miközben megragadja a karját, én pedig egy szemernyi bűntudatot érzek. Tényleg kihasználom őt…

– Alice, mondd el neki az igazat. Nem löktem meg!” – csattan fel Zara a nővérére nézve.

„Baleset volt. Én… biztos csak megbotlottam. – suttogja Alice, kerülve húga tekintetét.

Lehunyom a szemem, bárcsak Zara legalább ezt látná, hogy bármennyire is idegesítő a testvére; szerette őt.

– Ne viselkedj úgy, mintha ártatlan lennél! – mondja Zara, és a hangjában tisztán hallható a csalódottság.

- Bolond vagy, Sebastian, ha hiszel neki!

– Eleget láttam… Alice, menj. - parancsolom.

Rám néz, mielőtt azt suttogná Zarának, hogy  'Sajnálom' és elsiet, megpróbálva elfojtani a zokogását.

– Tényleg azt hiszed, hogy meglöktem? – kérdezi tőlem Zara.

Ránézek, utálom, mennyire hiányzott… hogyan álljak úgy előtte, hogy ne húzzam magamhoz?

Összeszorul a gyomrom, ahogy a tekintetem a kerék hasára esik.

– Mit keresel itt, Zara? – kérdezem halkan és közelebb lépek hozzá.

Hátrébb lép.

„Ne válts témát. Azt hiszed, meglöktem őt, nem? – kérdezi tőlem mérgesen.

Heves düh és gyűlölet van a szemében  és egy pillanatra azon tűnődöm, hová tűnt az én Zarám…

– Zara…

"Nem! Addig nem, amíg nem válaszolsz. Azt hiszed, meglöktem őt, nem igaz!?”

– Láttam leesni. – mondom halkan.

– Valószínűleg látott téged és szándékosan tette. Ő egy kígyó, te pedig egy idióta vagy, mert szereted. Az elrablása...

„Zara. Hagyd abba." – figyelmeztetem halkan.

"Nem! Egyszer legalább próbálj meg hallgatni rám! Hívd vissza és kérdezd meg tőle magad…

– Ne csinálj jelenetet! - felmordulok és körbepillantok, miközben megragadom a karját, majd magamhoz rántom.

Bizsergés fut át a kezemben, amint hozzáérek és a szívem megdobban.
Ahogy a lélegzete elakad, a tekintetünk találkozik  és a közelség mintha megállítaná az időt.

Csak a hasa van közöttünk, míg belenézek abba az egyedi ametiszt szemébe.

„Zara. Nyugodj meg.” – mondom halkan.

Szemei felvillannak a dühtől, de tele van sérelemmel is…

Miért izgatja ennyire magát, amikor láthatóan engem is megcsalt?

– Mit akarsz? – kérdezi tőlem mérgesen.

Még mindig fáj… de nehéz látni ezt az oldalát.

Elengedtem az egyik könyökét. Felnyúlva meghúzom a maszkja szalagkötőjét, lerántom és annak a nőnek az arcába nézek, aki számomra a világot jelenti.