Egy halott szív tragédiája

1. rész ~ Eathan

– Drága papa. Nem hagyhatsz itt. Ne tedd ezt velem kérlek szépen. – szorítom meg az öreg kezét az ágya mellett ülve. Fejemet kezeire helyezem, némán sírok.

Elég kellene, hogy legyen az akarat. Hinni, bízni mindenki tud, aki erős. Van, amikor sem gyógyszer, sem szérum, sem egy orvos csapat sem tud segíteni. Van, amikor a legnagyobb dolgok a legkisebbek, és a legtöbbet adó érzések semmisek.

– Ne aggódj fiam! Történjen bármi, én mindig itt leszek. Elég felnézned az égre, hogy láss, elég kizárni mindent a fejedből, hogy hallhass. Csak az tűnik el az életedből, akit elengedsz. Akit őszintén szeretsz, az benned tovább él örökké, még ha az élet meg is szűnik létezni. – csontos, remegő ujjait a mellkasomhoz szorítja.

A szívem ketté szakad. Nem bírom nézni, ahogyan az élet ilyen könnyen elpárolog a szemem előtt.

Akik jók, azok távoznak, azoknak akiknek örökké kellene élniük, azoknak más dolguk van egy sokkal jobb világban. De ez igazságtalanság. Szükségem van rád Papa.

– Eathan, gyere velem! – szólít meg Lauren, a Papa orvosa. Hónapok óta itt fekszik. Rákos.

– Lauren, mondj valami használhatót kérlek, ebbe bele fogok dögleni. – sóhajtom könnyekkel küszködve. Ehhez én gyenge vagyok.

– Gyere ki a folyosóra kérlek. – szorítja meg a vállamat, majd egy utolsó pillantást vetek a Papára és távozok a kórteremből.

A folyosó hangos, zajos, rengeteg orvos rohangál, vérző és sebesült emberek keringenek mindenhol. Mégis csendet észlelek. A külső zajokat be sem fogadja az elmém, csak a hangos ordításomat hallom belülről, ami képes lenne összedönteni ezt a kórházat. Szomorú vagyok.

– Eathan, nem lettek jobbak az eredmények. – kezd el beszélni Lauren, miközben leülünk a kórterem mellett lévő rozoga, zöld székekre. Arcomat a kezeimbe temetem, lehunyt szemekkel hallgatom, hogy nem tudunk mit tenni.

Várunk. Az idő azt mondják mindent begyógyít, minden sebet összeforraszt. De a halál hűvös, kegyetlen szelét ez sem hozhatja vissza.

– Mit tudok tenni? – végső elkeseredettségemben kérdezem az orvost. Nekem már teljesen mindegy minden.

– Légy mellette. Amikor csak akarsz, engedélyeztetem az ittléted. Beszélj meg vele mindent, amiről úgy gondolod, hogy holnap nem lesz rá alkalmad. Ne felejtsd el elmondani neki, hogy mennyire sokat jelent neked. Nem tudhatod, hogy holnap mire lesz lehetőséged. Készülj a legrosszabbra. Akkor nem ér semmi sem váratlanul. – és csak mondja.

A szomorúbbnál szomorúbb gondolatokat. Tudom, igaza van.

A halál egy ugyanolyan állandóság, akár az élet. Valaki meghal, hogy a helyére egy jobb léphessen, valakitől elvesznek valamit, hogy más többet kaphasson.

De mi lesz azokkal, akik élnek?
Egy tátongó űr marad a szív helyén, aminek a mélysége behatárolhatatlan.

Nincs senkim. Nem marad senkim. Nem lesz senkim.

– Félre az útból, azonnal gyere Lauren! – kiabál egy mentős az orvosra. Felkapom a tekintetemet, és csak egy hordágyat látok, melyen egy fiatal lány fekszik vérben fürödve. Mellette megannyi orvos veszi el előle a levegőt, hogy segíteni tudjon neki.

Lauren természetesen szó nélkül rohan a dolgára.
Hisz ez a munkája. Én pedig nem támaszkodhatok egy vadidegen emberre csak azért, mert nem tudom hogyan tovább.

A nagyvilágban, ahol a rossz rosszat szül, a jó elvész. Egyedül. Nincstelenül. Halott szívvel.

Benyitok a Papához, elmosolyodom, amikor látom, hogy alszik. Olyan mélyen szuszog.
Most hazamegyek, átöltözöm és szedek össze magamnak egy pár holmit.

– Szeretlek Papa! – súgom neki, majd becsukom magam mögött az ajtót, és sietek átöltözni. Nagyon elfáradtam.

Sziasztok!
Későbbre terveztem publikálni az új történetem első részét, de most úgy döntöttem még is előrébb hozom Nektek!