Egy halott szív tragédiája

15.rész ~ Aarcha

– Anya, végre itt vagy. – anya szó szerint beesik az ágyamba, amikor meglát. Annyira örülünk egymásnak, mintha évek óta nem találkoztunk volna, pedig csak pár óra telt el. 

– Kislányom, én úgy aggódtam. – sírja el magát anya, nekem pedig itt helyben ketté szakad a szívem a látványától. 

Hogyan mondhatnám el neki, hogy lehet, hogy haldoklom? Belehalna. Nem. Kizárt, hogy megtudja. Legalább amíg élek, legyen boldog. 

Eathan szerencsére kiment a kórteremből, így nem kell suttognom. Nagyon kíváncsi férfi, folyamatosan érzem, hogy figyel és nyomoz utánam. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de akkor is ezt érzem. 

A figyelme viszont nem zavaró. Inkább nyugtalanító. Sosem figyeltek rám. Sosem akartak még önzetlenül segíteni nekem. Sosem érintettek meg. Mindig is az a különc kislány voltam, akivel senki nem akart barátkozni, csak a cuccaim miatt. Gazdag gyerekek vettek körbe, vicc tárgya voltam egész életembe. 

Nem véletlen, hogy nem bízom senkiben. Egy olyan markáns férfi mit akarhatna tőlem, mint amilyen Eathan. Magas, kidolgozott teste van, elegáns, de mégis divatos ruhákba jár, testét rengeteg színes tetoválás fedi, amik a nyakán fejeződnek be, az álla alatt. Rejtegeti a testének puha bőrét, szerintem csak takargatni akarja magát. 

Na tessék, már megint rá gondolok. Nem, nem, nem. Szállj ki a fejemből.

–Jó reggelt Aarcha. – lép ki a függöny mögül Phill. Mindig megnyugtat, ha meglátom. Van benne valami reményt keltő. Pedig épp ugyanúgy tud rossz híreket hozni, ahogy jókat is. 

– Ugye jó hírekkel jött doki? – kérdezem mosolyogva, bízom a legjobbakban. 

– Igen, hazamehetsz. – mondja kedvesen, de valami mégsem stimmel – Hölgyem, magunkra hagyna egy kicsit? – néz Phill anyára. Tudtam. Természetes, hogy nincsen semmiféle jó híre. Miért is szegődne mellém a szerencse. 

Megvárom, amíg anya elhagyja a kórtermet és türelmetlenül helyezem a pillantásomat az orvosra, aki belém fojtja a kérdéseimet.

– Aarcha, nem akarlak itt tartani akaratod ellenére. A laboreredmények nem jöttek még meg, viszont azt szeretném kérni tőled, hogy jövőhéten jelentkezz, és ha bármi panaszod van, ne tétlenkedj, hívj azonnal! – mondja Phill, leül mellém, kezét a combomra helyezi, és bár nem éreztem, hogy ennek lenne bármiféle jelentősége, mégis akaratlanul elhúzódtam.

– Tudja maga is, hogy nem tudom fedezni a kórházi számlákat. Majd megoldjuk, de köszönöm! Ez is hatalmas segítség volt. – már épp szállt volna velem vitába, de megállítottam gyorsan, és felpattantam a helyemről – Nem, nem fogadok el több segítséget. Tényleg egy életre hálás leszek, sosem fogom ezt elfelejteni Phill! Viszont látásra. 

Tudom nem volt illendő dolog így lerázni a doktort, de nem volt más választásom. Ez nem a bunkóságról szólt, semmi rosszindulat nem volt bennem, de nem akartam több segítséget elfogadni, amikor nem tudok érte nyújtani semmit. Így is kellemetlen volt ez nekem, szerintem ezt ő is megérti. 

Elköszöntem a Papától, és elhagytuk a kórházat. A fiúval már nem találkoztam, és bár egy igazi beképzelt, elkényeztetett baromnak gondolom, kicsit rosszul érintett. 

Viszont amint megéreztem az otthon melegét, azt a kisugárzást, azt a felbecsülhetetlen szeretetet, ami körülölelte ezt az épületet, minden lenyugodott bennem. Engem nem érdekel mi lesz holnap, vagy azután, csak a mostot akarom megélni, és kihasználni minden lehetőséget. 

Ambiciózus voltam, bár nem tudom mit kéne most tennem. Dolgozni akarok, anyának segíteni, hogy közösen megteremtsünk magunknak bármit. Ameddig csak az idő engedi. 

– Anya, későre jár, elfáradtam ma. Szeretnék lefeküdni, nem haragszol? – kérdezem anyától, aki félig már aludt. 

Válaszul rám mosolygott, oldalra döntötte a fejét és elaludt. 
Felkeltem mellőle és kisurrantam a házból. 

Olyan szép idő volt kint, tisztán lehetett látni a Hold teljes nagyságát, egy kósza lélek sem volt már a szabad ég alatt.  

Félve és lassan sétáltam fel a sötétben a ház tetejére, majd leültem óvatosan a szélére, és csak bámultam a Holdat. Éreztem a testemben végig áramlani az energiákat, a pozitív melegséget. 

Mind addig, amíg Eathan nem jelent meg mögöttem. Próbáltam higgadt maradni, de valójában annyira megijedtem, hogy majdnem leugrottam a tetőről.

De olyan szép férfi. Igen, tudom. Egy férfira nem mondják a lányok azt, hogy szép. De ő szép. 

Arcának gyengéd vonásaival, amik ugyan erőszakot sugall magából, mégis van benne valami nyugtató. Valami védelmező. Valami kedves, ami magával ragadó. 
Az ember életében egy olyan személy van csupán, akinek a szemeiben egy gyengéd pillanatban magunkat látjuk meg. 

Támadhatónak.
Sebzettnek.
Ártatlannak. 
Szerethetőnek. 

De köztünk soha nem lehet semmi. És szeretném, ha végre elmúlna ez a kínzó gyomorgörcs, amit a közelében érzek. Nagyon szeretném. És ezért hazudni is képes volnék.

– Maradjunk csak barátok. Kérlek.

Sziasztok!
Holnap Eathannel folytatjuk 😘