Egy halott szív tragédiája

18.rész ~ Eathan

Ezt csúnyán elkúrtam.

Mégis mit kellett volna tegyek? Maradjak, és alázzam meg magamat a semmiért? Egy indulatos fasz vagyok és csúnyán elbasztam a dolgokat. Hagyom, hogy lenyugodjon, nem zargatom. Talán később ad még egy esélyt.

Visszatérek a kórházba, hogy megnézzem mi van a Papával, de az ágy még mindig nincs a helyén. Ennyi ideig tartana a műtét? Vagy valami komplikáció lépett fel?

Kilépek a folyosóra, természetesen egy csomó vadidegen ember rohangál fejvesztve, de orvos ilyenkor sosincs bezzeg.

Odaslattyogok a műtajtó elé, hátha kilép valaki és szerencsémre pont Lauren lép ki a fémajtó mögül. Phillt lehet megvertem volna.

– Mi történik? – kérdezem izgatottan, Lauren meg sem áll, csak megy egyenesen tovább. Szegénynek biztosan ezer a dolga.

– Minden rendben van, de most egy pár napig az intenzív osztályon tartjuk megfigyelésen. Ez a dolgok rendje egy ilyen nagy belsőszervi műtét után, de nyugodj meg, semmi baj nincsen. – válaszolja, és már le is szakad tőlem, siet tovább a dolgára.

Természetesen nem állítom meg, tudom, hogy ezer meg egy dolga van.

Még leülök a műtő elé, és bizakodom abba, hogy talán Lauren téved. De órák elteltével sem bizonyosodom meg másról. Az orvosok jönnek-mennek, de a Papa sehol sincs.

Végtelen terhelő súly helyezkedik a mellkasomra, iszonyatosan egyedül érzem magam. Sem a Papa sem pedig Aarcha nincs mellettem. Jelenleg ebben a pillanatban rájuk lenne szükségem.

Eathan:
Szia, ráérsz ma este?

Jules:
Szia, sajnos nem, sok dolgom van.

Eathan:
Miféle dolgod van késő este?

Jules:
Mi ez, valami faggatás? Napokig rám sem hederítesz, most meg hirtelen kellek? Oda a kis barátnőd? Sokáig bírta melletted.

Eathan:
Miről beszélsz?

Jules:
Ne nézz már hülyének. Azt hiszed nem láttam, hogy oda vagy a kiscsajért? Ostoba nem vagyok. Meg se lepődök, hogy megint lapátra tettek, és engem keresel. Nem unod még? Mert én már igen.

Eathan:
De nagy a szád. Majd meglátjuk akkor is ilyen bizakodó leszel, ha egyedül maradsz. Érdekes, hogy rajtam kívül senki nem tudott még elviselni.

Jules:
De téged sem kedvesem. Az egyedüli hülye voltam, aki mindig visszarohant hozzád, és hagyta, hogy megtaposd. De vége. Nem tűröm tovább.

Eathan:
Sok szerencsét. Rád fog férni.

Dühömbe a sarokba hajítom a telefonomat és felkelek a székről. Az összes önuralmamat össze kell szednem, hogy ne zúzzam be a falat. Sajnos nem volt.

Ökölbe szorítom a kezemet és meglendítem. A falba tompán csattan, hallom, ahogyan megreccsennek a csontjaim. Felszisszentek a fájdalom nyilalló érzésében, odasétálok a telefonomhoz, felszedem a földről és elhagyom a kórházat.

Teljesen szilánkosra tört a kijelző, nem látni rajta semmit.

– Mi a fasz jöhet ma még? – kérdezem, majd elhajítom a telefonom a kórház mellett lévő kis halas tóba.

Nem törődve semmivel, beleszámítva azt is, hogy valószínűleg eltört a csuklóm, elindultam a motorommal.

Felvettem a bukósisakot és elindultam haza, Matthew-hoz. Nem lakunk messze a kórháztól, úgyis hiányzott már a gyerekkori barátom. Meg a szobám. Meg minden, ami nálunk van.

Lepakolok a járda szélére, és sietve lépkedek a lépcsőkön fel a lakásig.

– Haver, de jó végre itthon lenni. – lépek be vidáman az ajtón, ám abban a pillanatban minden szerte foszlik, amint meglátom őt.

Pontosabban őket.

Jules a legjobb barátom ölébe ül, és csókolgatja a nyakát, a száját és mindenét, amit elér a szájával.

– Basszameg. – feleli Matthew, majd leemeli az öléből az exemet és begombolja a nadrágját.

Hirtelenjében még a hányinger is felszínre tört bennem, ingerült tekintettel figyeltem az előttem kirajzolódó förtelmet.

– Ez mi a faszom akar lenni itt? Ez volt az a kurva sok dolgod, amiről hebegtél a telefonba? – kérdezem Julestól. Neki támaszkodom gúnyos vigyorral az ajtófélfának.

– Haver, megtudjuk magyarázni. – mentegetőzik Matthew.

– Felesleges, faszfej. Te inkább meg se szólalj kérlek. Mert, hogy ő – biccentek a fejemmel Julesra – szétteszi mindenkinek a lábát, az nem lep meg. Bocs. De te? – emelem vissza a tekintetem a barátomra, aki közelíteni kezd felém – ott maradj. Te tényleg nem találtál mást magadnak? Ráadásul nem olyan rég egyenesen hányingered volt ettől. – nézek végig rajuk undorral az arcomon.

Soha többé nem kérdezem meg magamtól, hogy "Mi jöhet még? "

Mindig lehet rosszabb és rosszabb. Nem az zavart, hogy Jules-t akarta épp megkúrni, hanem hogy hazudtak róla. Mindketten. Gyáva férgek.

– Akkor én nem is zavarok tovább. – megemelem a láthatatlan kalapomat és bebaszom magam mögött az ajtót.

Rettenetesen elkeseredett vagyok. Miért teszi ezt mindenki? Nincs már senki, akiben meglehetne bízni?

Visszaszállok a motoromra és keresek egy közeli kocsmát. Ma kegyetlenül leiszom magamat a sárga földig. Leszarom, hogy lesz-e következménye.
Felejteni akarok.

Sziasztok!
Kicsit később jövök még egy résszel😍