Egy halott szív tragédiája

11.rész ~ Eathan

Nagyon nehezen megy az elalvás. Feszélyez, hogy a csöpp agyamból a kelleténél több helyet foglal el ez a lány. Nem elég, hogy zavar, de még aggaszt is. Nem hagyhatom, hogy kizökkenjek a komfortzónámból és nem is szeretném, hogy a jelentéktelen dolgok túlságosan sok időt cikázzanak a gondolataimba. De akkor miért gondolok ennyirszer rá?

Eathan:
Ha még ebben az életben szeretnél valamit tőlem, akkor holnap reggel ezt bizonyíthatod.

Gyáva dolog volt? Igen.
Szánalmas? Igen.
Menekülőre fogtam? Igen.

De amíg Jules a hülyeségeivel traktál, és azt a feleslegesnek mondható pár pillanatot az ő idiótaságaival töltöm, addig nem gondolok arra, hogy mi van akkor, ha esetleg holnap már késő van bármihez. És nem mellesleg Aarcha körül sem jár a kelleténél többet az agyam.

Láttam, hogy hogyan néz a szemeimbe. Éreztem, ahogyan lukat éget a tekintetével nem csak a tarkómba, hanem a nézése egészen a húsomig hatol. Hallom, hogy milyen szaporán ver ártatlan és elveszett szíve.

A Papa mellett nagyon sok mindent megtanultam az emberi attitűdökről.

Például azt, hogy ha valaki szemeibe nézel mélyen, akinek a pupillái kitágulnak a szemkontaktustól, azon pont olyan impulzus szalad végig a testén cikázva, mintha kábítószer hatása alatt lenne. És nincs olyan emberi lény a földön, akit ez az állapot ne varázsolna gyönyörűvé, mámorossá.

Másnap reggel kissé rossz hangulattal ébredtem, egyrészt ez a szar ágy tönkretette a hátamat, másrészt a nővérek úgy jöttek be vizitre, mintha egy csapat orrszarvú rongyolt volna végig a hideg, koszos járólapon.

A hangulatomon nem javított sokat a felismerés. Olyan volt, mintha egy erős, sziklaszilárd bástyába egy hatalmas acélgolyót bombáztak volna kilométerekről. A pusztítás legalábbis biztosan ekkora volt.

Ahogyan Aarcha megszédült, ahogyan elsápadt, az olyan ösztönös cselekedetre kényszerített, amit lehet, hogy előre felkészült helyzetben nem tettem volna meg. Utána kaptam a kezem, ahogyan láttam, hogy elmegy a balansz nála.

Megérintettem. Rövidujjú pólójának köszönhetően megtudtam érezni a bőrének a tökéletességét, a finomságát, a gyengédségét. És alkalmam volt belenézni abba a szempárba.

A szempár, amibe millió fájdalom, nehézség és gond rejtőzik. De van benne valami különös bennük. Megérinteni őt olyan, mintha parázsba dugnám a kezem. Nem túl égető, de nem is kellemes.

Válláig érő gesztenye színű haja kócos, frufruja rendezetlen. Apró szája tátva marad, bőre teljesen tökéletes. Órákig, sőt, napokig eltudnék így állni.

De épp, amikor kialakult volna közöttünk egy láthatatlan kötelék, Jules berontott. Épp olyan nőiesen, ahogyan szokott. Az ütő megállt bennem hirtelen, mint ahogyan mindenki másban is.

– Eathan! Papa! – kiálltja el magát, miután meglát minket. Természetesen nem tudta szó nélkül hagyni, hogy egy másik lánnyal voltam elfoglalva, amikor belépett. Mondjuk az effajta bizonytalanságáért nem is tudom elítélni. Volt pár apróbb vitánk ez ügyben. És még nem is tud róla, hogy mennyiszer csaltam meg. Amiről az ember nem tud, az nem is tud fájni.

– Jules, de örülök, hogy látlak. – köszönti a Papa, majd átöleli őt. Ismeri az öreget, a családjaink szoros kapcsolatban állnak egymással. Jules-t kicsi kora óta rám akarták tuszkolni. Mindenképp azt akarták a szülei, hogy arisztokrata családba házasodjon.

Nem is lenne rossz terv, de sajnos több problémám és kivetni valóm van ezzel kapcsolatban.

Az első, és talán a legfontosabb, hogy nem akarok házasodni. 27 évesen ehhez még fiatalnak gondolom magamat.

A második pedig az, hogy ha egyszer mégis megkellene házasodnom, az biztosan nem vele köttetném meg.

Jules a Papa melletti székre ül le, miközben kipakolja az éjjeli szekrényére a hozott ételeket. Ez egyébként kedves volt tőle.

A háta mögötti függönyt, ami elválasztja Aarcha és Papa ágyát egy határozott mozdulattal elhúzza, talán van benne egy kis féltékenység.

Én helyet foglalok az ággyal szemben lévő széken, és hallgatom a beszélgetést.

– Hogy vagy ma? – kérdezi Jules a Papától.

– Köszönöm, ma egész jól, de az itteni kaja a sírba tesz. – válaszolja viccelődve, mire kissé elmosolyodom. Az arcomon a gödröcskék kissé beesnek, a fejemet lehajtom. Ujjaimat összekulcsolom, majd amikor visszaemelem a tekintetem rájuk, átnézek a másik ágyra.

A mosoly nem lohad le az arcomról.

Aarcha úgy méreget tetőtől talpig, mint aki most lát először és utoljára is. Mint, aki memorizálni szeretne, őzike szemei csillognak. Hatalmas szemei vannak, és megmernék esküdni, hogy mosolyog. Vagy lehet, hogy egy ilyen reakciót akarok csak látni tőle. Szép, amikor mosolyog.

A valóságba a többiek rántanak vissza.