Egy halott szív tragédiája

14.rész ~ Eathan

Ennyi? Ismerem ezt a helyet. Nem jártam még arra, szegény környék, sose volt arrafelé dolgom. Itt lakna Aarcha? 

Egy lehetőséget nem olyan rég elhalasztottam. Muszáj őt látnom. 

A nap csendesen telt, a Papa szinte egész nap aludt, én pedig próbáltam minden gondolatot elűzni a fejemből. A telefonomat kikapcsoltam, hol aludtam, hol bámultam magam elé. 

Néha lementem a kertbe, elszívtam pár szál cigarettát, néztem az embereket. Többször rutinszerűen hátranéztem a pad mögöttifa tövéhez, de nyilván Susanne már nem volt ott. Azok a pillanatok, amit nem a Papával töltök, azok olyan üresek lettek. El kell mennem arra címre, amit Aarcha maga mögött hagyott. 

– Jóéjszakát Papa! – köszönök el, majd befordulok a fal felé, és megvárom, amíg elalszik. Este 8 óta van, nincsen olyan késő még. Szerencsére a Papa hamar elalszik, szörnyen hangosan horkol. 

Kisurranok a szobából, sietve megyek a motorom felé. Izgulok. Mint egy hülye kisgyerek. Számomra is teljesen érthetetlen ez az érzés. Magas, kigyúrt, agyon tetovált srác vagyok. Külsőre akár egy szikla. 

Most még is izzad a tenyerem, bizseregnek az ujjbegyeim, és zakatol a szívem. 

A cím közel van a kórháztól, nagyjából 20 percnyire. Ahogy közelítek a negyedbe, úgy változik meg a hangulat az utakon. 

Itt nincsenek modern autók, nincsenek égimeszelők. Még is nagyon családiasak a házak. A kertek telis-tele vannak szórva gyerekjátékokkal, kinti ruhaszárítók roskadásig vannak friss, tiszta ruhákkal. Minden, ami itt látható, az arra utal, hogy ezen a helyen van élet. 

Gyerekkoromba minden játékot katonásan a helyükön kellett tartani, a kertben néhány modern kertibútoron kívül semmi nem volt. A kertésznek egy vagyont fizettek a szüleim, hogy a pázsit mindig frissen nyírt legyen, legtöbbször ki se mehettem a kertbe. 

Egy nagy placcon állítom le a motoromat, az utcai lámpák nagyon halványan égnek. Körülöttem házak roskadoznak, az egyik rosszabb állapotban van, mint a másik. Minden második házban ég a villany, szemügyre veszek minden házat.

Az egyikben a nappaliban idős emberek vacsoráznak, miközben néznek valami vetélkedős tévéműsort. Egy másik házban egy anyuka járkál fel, s alá egy kisbabával a karjaiban, aki jól láthatóan sír. Egy harmadik házban 2 fiúgyermek játszik egy szobában, miközben a szüleik mosogatnak, pakolnak. És a negyedik ház, az a ház, amit én keresek. 

Természetes, hogy megtalálom. Az a halvány fény is káprázatosan ragyog itt.

Pontosan nem látom, hogy min ülnek, csak annyit, hogy Aarcha az anyja vállára hajtja a fejét, és beszélgetnek egymással.

Olyan meghitt pillanat, amiben nekem még sosem volt részem. Sosem voltak közös családi pillanatok, közös nyaralások, közös vacsorák, se semmi, amitől családnak hihettem volna az én családomat. A Papa tette ezt különlegessé, ő fogott egybe mindenkit. 

Van időm alaposan szemügyre venni magamnak Aarchát. Ártatlan, szende arcáról verseket írhatnék, szépsége nem foglalható semmilyen keret közé, leírhatatlan ragyogást áraszt ki magából. Természetes, mégis vakító szépséget. Pont, mintha a Napba néznék. 

Addig merengtem a tökéletességén, a gyönyörű mosolyán... Ó Istenem, még a szemeivel is mosolyog. A legbájosabb az arcán, az apródröcskék, amikor mosolyog. 

– Basszameg nem hoztam semmit. – kapok hirtelen a kabátom zsebébe. Mondjuk jobban belegondolva mit kellett volna hoznom? 

Egy szál virágot? Nem, az túl nyálas.
Egy doboz csokit? Nem, az túl gyerekes. 

Nem tudom mennyi időt cseszhettem el azzal, hogy magammal veszekedtem, de mire visszanéztem, Aarchát már nem láttam az ablakon keresztül, csak az anyját. 

– Hova a picsába tűntél ennyi idő alatt? Vagy mi a picsát csináltam én ennyi ideig? – kicsit kezdd aggasztani, hogy ennyit beszélek magamba, de minden hülyeséget elhessegetek a fejemből, amikor zörgést hallok a háztól. 

Leszállok a motorról, és odaosonok a kerítéshez, aminek nincs sok funkciója, ugyanis olyan korhadt a fa, hogy ha megmozdítom, akkor biz isten összedől. 

Nem éppen elegáns, ahogy követem a zaj forrását, de beszélni akarok vele, és most ezért mindent képes lennék bevetni. 

Egyértelműen a tetőre mászott fel Aarcha, láttam a lábát, amikor felhúzta. Merész lány, most jött a kórházból, máris tetőre mászkál. Ezért járna neki egy alapos lecseszés. 

Megfogom a létra végét, majd lassan és a lehető leghalkabban megpróbálok felmászni ezen a két lábon álló életveszélyen. Ilyen rossz állapotban lévő létrát még életembe nem láttam, azt hittem egy percig, hogy leszakad alattam. 

Aarcha barna haját megsüti a Hold fényének a játéka, amibe belekap a hideg szél. A Halálangyal. 

A tető szélén ül, lelógatja lábát, és égnek emeli a lehunyt szemeit. Nem kellene megijesztenem, nehogy lezuhanjon. 

Halkan odasurranok mögé, és nézem rezdületlen arcát. Olyan szép. Olyan átkozottul szép nő.

– Nem kellene ilyen későn kint lenned, még a végén megfázol. – kezeimet a vállára helyezem, mire összerezzen. Valószínűleg sikerült halálra ijesztenem őt. Remek. 

– Mit keresel itt? – kinyitja a szemeit, tág pupilláiból árad az adrenalin. 

– Inkább kit. – mosolygok rá, amibe belepirul – Leülhetek melléd? – kérdezem. 

Nem válaszol semmit, csupán az arcomra figyeli, így helyet foglalok mellé. Be kell vallanom, rohadtul féltem. Alapból félek a magasban. 

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezi, testével felém fordul. 

– Ide vezettek a megérzéseim. Szeretnélek megismerni. Nézd, én nem vagyok jó ebben. Sosem akartam senkit sem megismerni. Nem tudom mit kéne mondanom. – hebegek-habogok zavartan. Annyira kellemetlennek érzem magam, hogy szívem szerint inkább felszívódnék. Aarcha megfogja a kezem, hogy kicsit lenyugtasson. Szörnyen kellemetlenül érzem magamm, de a mosolya elfeledtet velem mindent. 

– Nézd Eathan – ez már rosszul kezdődik – Te biztosan egy nagyon kedves és odaadó srác vagy – hazug – de én nem állok készen egy kapcsolatra. Szerintem nem illenénk egymáshoz, nincsen semmi közös bennünk, nem egy társadalmi rétegbe mozgunk. – mondja, de a tekintete máshol jár. Inkább a nyakamon lévő tetoválásokat figyeli, mintsem, hogy a szemembe nézzen. 

Hazudik. Biztosan hazudik.