Egy halott szív tragédiája

5.rész ~ Eathan

Természetesen szartam arra, amit a Papa mondd. Biztos nem megyek haza. Semmi kedvem otthon ülni, és vesztegetni az időmet a nagy semmire.

Ki kellett mennem a kórteremből, mert épp vizit volt. Nyomtam magamnak az ital automatából egy kávét, és lementem a kórház elé rágyújtani.
Ahogyan szétterül az nikotin a szervezetemben, úgy telítődök fel energiával. Leülök a szemközti padra, fáradtan elterülök rajta, néha belekortyolok a meleg, hugy ízű kávémba.

– Hogy lehet ezt a szart meginni? – fintorodok el minden korty után.

Amikor elszívtam a cigarettát, amit a pad mellett lévő kukába akartam helyezni, meghallottam egy nőt, aki sír.
Nem is foglalkoztam vele először, elindultam a bejárat felé újra, de az órámra nézve konstatáltam, hogy még tart a vizit legalább 20 percig.

– Ó faszom. – mormogtam az orrom alatt, hát nem hagyhatok itt egy síró nőt basszameg. Ahhoz ma túl labilis vagyok. És még sokáig tart a vizsgálat.

Visszamegyek a padhoz, meg keressem a hang forrását. Valóban itt sír egy nő a fa tövében, csontos kezeit az arcába temeti. Idősebb nő. Anyukámra emlékeztet.

– Jól van? – kérdezem, miközben leguggolok elé.
A nő ijedten felkapja a fejét, megtörli az arcát és egy végtelenül kedves mosoly kíséretében feltápászkodik a földről.

– Persze fiam. De egy zsebkendőt elfogadnék. – szipákol mosolyogva.

Hogy mosolyoghat valaki egy idegenre egy kórház előtt? Minden bizonnyal itt van valakije, az állapotát tekintve pedig az illető nincs jól. Akkor miért mosolyog?

– Természetesen. Tudok még segíteni valamiben? – kérdezem udvariasan.

Mennem kell, mindjárt letelik a 20 perc.

– Ez is nagy segítség volt. Vagy harminc ember elsétált már erre, de egy nyamvadt zsebkendő senkinél sem volt. – emeli a kezét felém, a gesztust elfogadom. – Susanne. – mutatkozik be.

– Eathan. – mosolygok most már én is rá. – Nos, viszont látásra hölgyem, mondanám, hogy öröm volt találkozni Önnel, de ez kicsit morbid lenne itt, egy kórház előtt. Mielőbbi jobbulást kívánok.

A nő halkan elneveti magát, mégegyszer megtörli a szemeit.

– Viszont kívánom Eathan. Majd meghálálom a zsebkendőt.

Ezzel megfordulok, és visszasietek a kórházba. Milyen furcsa volt ez az egész. Ritkán látom, hogy embereket felvidítaná egy zsebkendő...

Jobban belegondolva, talán a gesztus esett jól neki, hogy megannyi ember közül megálltam, hogy segítséget nyújtsak. A rohanó világban az embereknek egyszerűen nincs idejük megállni egy pillanatra, és észrevenni, ha valakinek szüksége lehet valamire.

Egy ölelésre.
Egy kedves gesztusra.
Egy apró, értéktelen tárgyra.
Egy mosolyra.

Bármilyen szomorú is vagyok, és háborog a belső énem, ez a nő egyetlen kedves mosollyal hozott a mai napba valami értékelhetőt. Minek ide pénz...

– Papa, minden rendben volt? – kérdezem, ahogy belépek a kórterembe.

– Persze fiam. Nincsen semmi gond. – nyugtatgat a Papa.
Nincsen semmi gond. Végülis. Csak azért vagyunk itt, mert nemrég kiderült, hogy vastagbél rákja van, és az eredményei nem javulnak. Végülis.
Nincsen semmi gond.

– Az ki? – biccentek a fejemmel a Papa mellett fekvő lányra. Nem látom csak a nyakáig, onnantól el van húzva a térelválasztó függöny.

– Nem tudom, nemrég hozták. Kicsit megijesztettem, most alszik. – mondja vígan a Papa.

Ma már másodjára mosolyodom el önkéntelenül, annyira rém aranyosan beszél arról, hogy ijesztget egy lányt. A vén kujon.

– Az ott az én ágyam? – fordulok hátra a fejemmel a kórterem másik végében lévő heverőre. Már most fáj a derekam miatta.

– Igen, de nem muszáj itt maradnod. Szörnyen kényelmetlen lesz.

Tudom. Akkor is itt maradnék, ha a földön kellene aludnom, de ezt nem fogom a Papa előtt kimondani. Nem szeretném, hogy tehernek érezze magát. Mindennél több törődést és odafigyelést érdemel.

– Hello Eathan. Rég láttalak! – szólít fel lelkesen Phill, ahogy belép az ajtón.

– Phill! – elfordulok, égnek meresztem a szemeimet, és leülök háttal a másik ágynak egy székre. Nem akarom sem őt, sem a lányt látni. Csak a Papa miatt vagyok itt.

Nem mellesleg utálom Phill-t.

– Jó reggelt hétalvó! – maga után húzza a térelválasztó függönyt teljesen, hogy ne lássunk át a lányhoz. Nem tudom erre mi szükség van, ezek a nem hangelterelő függönyök könyörgöm.

– Kiszedem a torkodból ezt a csövet, hogy kicsit beszélgessünk rendben? Egy, kettő... – határozott mozdulattal kiszedi a csövet, a hangja egyenesen undorító.

– Mindjárt idehányok. – mondom hangosan, grimaszolva a Papának.

– Viselkedj már az ég áldjon meg fiam! – erőtlenül rám fordítja a tekintetét, és elmosolyodik.

Mindig is jó volt a humora.

Sziasztok!
Eathan-nel fogjuk folytatni 😍
Azért egyet elárulok. A srác nem egy kedves karakter 😆