Egy halott szív tragédiája

9.rész ~ Eathan

Így volt könnyű lezárni egy korszak végét. Nincsenek magyarázkodások, nincsenek kételyek, nincsenek mellébeszélések.

Miután letettem a telefont, még vagy legalább ezerszer hívott vissza Jules, de már nem vettem fel. Majd egy idő után teljesen abba is hagyta a telefonálgatást.

Nem is emlékszem pontosan hány percet beszélgethettem vele, de amint leraktam a telefont vissza akartam menni a szobámba lepihenni.
Zsebre csúsztattam a telefont, és elindultam volna visszafelé, de eszembe jutott Susanne. Szerencsétlent jól itt hagytam, pedig ő beszélgetni szeretett volna.

– Susanne? – kérdezem halkan.

Semmi válasz.

Megkerülöm a padot, és megnézem annak a fának a tövét, ahol a nőt már másodjára találtam rá.
Alszik. A kabátomba.

Szörnyen rossz érzés kerített hatalmába, hirtelen elfogott a nyomasztó, fojtogató érzés.
Közelebb léptem hozzá, majd leguggoltam elé és a kabátom zsebébe csúsztattam az összes pénzt, ami a farzsebemben találtam.

Fogalmam sincs mennyi pénz volt nálam, és őszintén nem is érdekelt. Inkább azt sajnáltam, hogy nem tudok neki máshogyan segíteni.

– Elaludtak? – kérdezem az ápolónőt, aki akkor jött ki a kórteremből, amikor beakartam épp menni a szobába.

– Igen. A papájának adtunk egy fájdalomcsillapítót. – tájékoztat kedvesen.

– És a lány? – kérdezek vissza.

– Hozzátartozója?

– Olyasmi. – hazudok. Igazából magam se tudom, hogy miért. Talán egy fikarcnyi sajnálat.
Aggasztó lehet bekerülni egy kórházba teljesen egyedül.

– Ő is jó kezekben van. – suttogja, miután körülnézett a folyosón, hogy nem hallja-e meg senki, hogy információt ad ki.

Szerintem holnap óvatosan kifaggatom, hogy pontosan ki ő, és mit keres itt. Miért érdekel ennyire?

Na jó, nem foglalkozom ezzel, biztosan fáradt vagyok.

A kórteremben egy apró lámpa világít, az is csak a dolgozóknak van.

Leülök az ágyam szélére, leveszem a cipőmet, és bebújok az ágyba. A plafont bámulva merengek a sorson.

Ezért fontos, hogy legyen éjjel. Kell, hogy sötétség borítson áttetsző fátylat a nap végére. Különben azt hinnénk meghaltunk.

„Beszélnem kell a főnökkel, hogy felmondok. Van annyi pénzem, hogy akár évekig csak vakarjam a seggemet egy helyben ülve. Itt kell töltenem a lehető legtöbb időmet, ami csak szabad. Remélem nem leszek a Papának nyűg. Annyi megbeszélni valónk van, és..."

A gondolatmenetemet egy halk szipogás szakítja félbe.

Aarcha sír. Megdörzsölöm a szemeimet, próbálok összpontosítani az én dolgomra.

„El kell mennem vásárolni neki pár dolgot, ha már mindenki szarik rá, hogy itt bent fekszik. Mindennél fontosabb a Papa..."

– Mi az? – szólok rá ingerülten, de azért halkan, nehogy felkeltsem a Papát.

– Törődj a magad dolgával. – szipákol vissza, majd az ablakkal szembe fordul.

– Nem tudok, amíg itt szívod az orrod. – folytatom.

– Bocs, hogy élek.

Hú, ez nagy gyomros volt. Megint nem gondoltam bele abba, hogy más is van itt rajtam kívül. Kicsit elszégyelltem magam.

Kikelek az ágyból, a kezembe veszem a telefonomat és odacsoszogok Aarcha ágyához.

– Kell? – nyújtom át a telefonomat vígaszként a lánynak.

– Mit kezdjek vele? – felesel vissza. Ó istenem milyen makacsak a nők. Mondjuk éppenséggel én sem voltam valami álompasi.

– Szeretnéd felhívni a szüleidet? Biztos rossz itt egyedül.

– A szüleimnek nincs telefonja. – vallja be.

Annyira rohanunk ebben a rapid világban, hogy néha észre se vesszük milyen jó dolgunk van. Az egyszerű dolgok számunkra természetesek és hétköznapiak.

Úgy gondoltam, hogy nincs továbbá mit mondanom neki. Visszamentem az ágyamhoz, bebújtam a takaró alá és a fal felé fordultam.

Néztem a fehér falat, amit a kinti kis lámpa tökéletesen megvilágított.

Itt fehér minden. Tehát tiszta és ártatlan, nyitott és optimista, tisztelt és univerzális. De üres, és egyben csendes is.
A legtisztább szín, mégis a legbeszédesebb.

Egy fehér lap nem szennyezett, nincs teli emberek által összemocskolt érzésekkel, nem festi be száradt vér, ami egy ártatlan lelket követelt azért cserébe, hogy lehessen azon a nyomorult lapon bármi.

És pontosan ilyen is az élet. Dönthetünk úgy, hogy azt az egyetlen fehér papírt, amit megkapunk születésünkkor, azt össze-vissza firkáljuk, csakhogy a végén legyen rajta valami.

De dönthetünk úgy is, hogy teli rajzoljuk színesebbnél színesebb mintás motívumokkal. Összegyűrhetjük, megégethetjük a szélét, a külsőség nem fontos.

Az a fontos, amikor ezt a lapot átadjuk, akkor mit hagyunk rajta. Hagyunk-e rajta valami nyomot. Hogy azon a bizonyos szikla tetejét egy felettes erő elmosolyodik-e a rajzon, vagy elszomorodik.

Lehet szép, letisztult, ha csak fekete plecsnik értelmezhetetlen ábráját látjuk benne, és lehet elhasznált, sokat kézbe vett, de szeretett.

– Köszönöm azért. – Aarcha befejezi a sírást, és hozzám szól suttogva. Ha hangosabban veszem a levegőt meg se hallom.

Makacs lány. Tetszik az elszántsága.
Megszeretném ismerni őt.

Sziasztok! Megint későn jöttem, elnézést mindenkitől