Egy halott szív tragédiája

2.rész ~ Aarcha

– Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy nem tudunk segíteni. Teljes a létszám. Értesítjük, ha van üresedés. – ráz velem kezet a kocsma tulajdonosa.

Szomorúan viszonzom a kézfogást, és elmegyek. Ismét.
Már nem is számolom, hogy hanyadik helyről küldenek el.

– Anya, ez sem sikerült. – hívom fel anyát kétségbeesetten, reménytelenül. – Mit csináljak?

– Gyere haza kislányom, tudtam ebédet főzni. – válaszolja anya nyugodt hangszínnel.

Drága anya.
Ó, drága anya.

Elindulok hazafelé, az eső esik, a cipőm talpán lévő aprócska lyukon keresztül befolyik a víz. Fázom.
Össze kell szednem magam. Anya nem láthatja. Anya nem láthat így. Megszakad a szívem, ha szomorúnak látom Őt. Annyi mindent megtett értem. Annyira sok mindent feladott, és eldobott, hogy ez az ócska cipőm meglehessen.
Bárcsak olyan lennék, mint anya.

– Szia anya. – nyitok be az egyszerű vályogházba.
Boldogsággal tölti el a szívemet, ez a hely.

Pedig anya épp tálakat helyez ki a nappali közepére, hogy a padló ne ázzon be. Lukas a tető. Ha eláll az eső, felmegyek, megnézem mit tehetnék.

– Mesélj Kincsem. – pillant fel, eldobja a kezében lévő tálakat, és siet, hogy megölelhessen.

Bár össze tudnék omlani előtte. Csak szeretnék sírni neki, és elmesélni milyen szerencsétlen vagyok. Hogy nekem soha nem jön össze semmi.
Hogy megint elutasítottak, mert alkalmatlan vagyok a munkavégzésre.
Hogy nem vagyok jobban, és egyre gyengébbnek érzem magam.

– Szerintem meggondolják majd magukat. Ilyen ügyes kezű lányt úgysem fognak találni. – bíztat kedvesen, egy könnycsepp a virágmintás, szaladt otthonkájára cseppen az arcomról. Erősen magamhoz szorítom.

– Szeretlek anya. – szipogok egyet, majd mosolygok, mintha mi sem történt volna.

– Gyere, kész a vacsora, még meleg.

Anya elenged az öleléséből, és megindul a konyha felé.
Már csak pár darab fa van fent, este fázni fogunk.

Az ebédlőasztalhoz ülve figyelem a mozdulatait. Rettenetesen sok fájdalom olvasható le a testéről.

Sovány, nagy sovány, őszülő hajú, ráncos arcú nő. De a világ legszebb nője. Két kezéhez több munka tapad, mint bárkinek. Egy mosolyába több szeretet van, mint bárkijébe. Egy könnycseppjébe több szomorúság van, mint bárkinek.

Nagyon szegények vagyunk, mégis megvan mindenünk. Bár megadhatnék anyának mindent. Ha csak egy kicsit tudnék segíteni neki.

Csak egyszer én tehetnék vacsorát az asztalra. Bárcsak. Bárcsak. Bárcsak.

Az élet olyan értékes, mégis olyan hamar elmúlik. Minden kincs a tiéd lehet, de a végén ott állsz egyedül, és... És? Nem marad semmid. Csupán emlékek. Kézzel megérinthetetlen ábránd. Minden értékes tárgy értéktelenné válik, és csak egymagad leszel azzal körülölelve, amit összegyűjtöttél a lelkedbe.

Nagyon fáj a hasam. Istenem, kérlek ne szóljam el magam. Kérlek ne rezzenjen meg az arcom.

– Eláll az eső anya, nézd! – mutatok fel a kezemmel a mennyezetre, ahonnan nem folyik már be az eső.

– Jaj, de jó! Felmegyek, megnézem mit tehetek, addig te maradj, és egyél. – utasít mosolyogva anya, de én hirtelen felpattanok a helyemről és megfogva a hasam kisietek a házból.

– Hagyd csak, megnézem! – becsapom magam mögött a faajtót, és megtámaszkodom a ház oldalán. Fejemet a falnak nyomom, összeszorított szemekkel próbálok enyhíteni a fájdalmaimat.

Fejemet oldalra hajtom, bekukucskálok a vékony, egyrétegű üvegen, amit mi csak ablaknak nevezünk. Pedig nem az, de így kevésbé hangzik értéktelennek ez kis házikó.

Anya leült enni. Pár falat étel van az asztalon, épphogy neki elég. De a felét veszi csak el. A másikat átteszi az én tányéromra.

Előtör belőlem a tehetetlen zokogás. Sírok, szorítom egyre erősebben a karjaimmal a hasamat, és elindulok a tetőre.

Az ingatag létra párszor megbillen, ahogy sétálok fel rajta, de felérek. A tető lukacsos, akár egy szita. Ezt nehéz foltozgatni, cserét híján csak mérgező hullámpala van, itt töltöttem ezen a lukas tetőn a gyerekkoromat.

Néztem minden este a naplementét.
Imádkoztam.
Fohászkodtam.
Sírtam.

Találok a tetőn egy letört paladarabot, amit még kisebbre török, majd a foltok helyére teszem. Semmit nem ér.
De néha a semmi többet jelent a mindennél.

Amint befejeztem a foltozást elindulok elfelé. Nagyon erős fájdalmak nyilalnak a hasamba, meg kell állnom, nem merek a tető szélére kimeni.

Négykézlábra ereszkedem, vonszolom magam a létrához.
Mélyen szívom be, és lassan súlyom ki a levegőt.
Baj van. Ömleni kezdd a vér a számból.

– Anya! – erőtlenül kiabálok neki, de a hangom alig hallatszódik. Egy újabb erős nyilalás szúr a hasamba.

– Anya. – súgom utoljára. Teljesen elfeketedik a kép a szemem előtt, az utolsó csepp erő is elhagyja a testem. Eddig bírtam.

Sajnálom Anya.

Sziasztok!
Megérkeztem a második résszel, mely továbbra sem vidám rész.

Én szorongok, miközben írom a történetet, teljesen szomorú a hangulatom, de remélem Nektek ez nem veszi el a kedveteket!