Harmincharmadik fejezet

311 26 1
                                    

Letörlöm a könnyeimet. Marják és facsarják a szívem. A lap alján lévő adatokat már nem bírom elolvasni, és nem is akarom. Túl sok ez így egyszerre, és ha Eric teljes családjának a képe kibontakozna előttem, félek, összeomlanék. Mégis összeszedem magam és reszkető kézzel felveszem az újságlapot, kihajtom, és nem kell értenem a francia szavakat, a fotó magáért beszél. A boldogan mosolygó Helena, ahogy Craig derekát ölelve a férfi vállához simul, aki egy csöppséget tart a kezében. Eric itt alig három éves lehet, még pufók nagy feje van, és őszinte, gondtalan a mosolya, akárcsak a szüleinek.

Helenának igaza volt, Eric nem csak az apja sportos alkatát és finom vonásait örökölte, hanem a mély, határozott tekintetét is, ami a kedvessége ellenére is éles magabiztosságot sugall. A férfi haja kócos, az inge még a fotón sincs végiggombolva, laza, nem úgy, mint Eric. Ami Helenát illeti, nem csodálom, hogy August Solitaire szemet vetett rá, elképesztően gyönyörű az aranyló, hullámos tincseivel és kerekded arcával, vékony állával. A szeme hatalmas, különleges, szinte képtelenség nem arra figyelni. Még Sandra is elbújhatna mögötte. Helena nem kihívó, kardigánt és galléros inget visel, mégis elragadó jelenség. A házaspárt elnézve olyan, mintha a tüzet és a vizet nézném. A feleség a megtestesült tökély, a férj a veszélyes, laza sárm, közben pedig lélekben a nő volt bohém művész, és a férfi egy unalmas könyvelő.

Bárcsak ismerhettem volna őket.

Bárcsak Eric ismerhette volna őket – a gondolattól ismét elszorul a torkom.

Elképzelni se tudom, mennyi bántalmazást és megalázást kellett olyan kicsi gyerekként elviselnie. Ismét záporozni kezdenek a könnyeim. Miként létezhetnek olyan emberek, mint August vagy Basil? Miként képes bárki egy kisgyereket bántani? Kiráz a hideg, ahogy elképzelem a szobába zárt, sikoltozó kisfiút, és legszívesebben én is visítanék. Szinte hallani vélem a kiáltásokat, látom, amint Basil megüti, megrúgja, aztán... kirázom a képeket a fejemből. Sav kúszik a torkomba. Leejtem az újságpapírt is a földre és felpattanok. Sírva és öklendezve görnyedek a mosdó felé.

Állat módjára betörték Ericet és a család eszközévé tették. Ő intézi az ügyeket, ő utazgat, ő teszi kockára az életét, ő lett a pajzs a Solitairek számára. És még én akartam véget vetni az életemnek, amikor tized, sőt, század annyi kínt sem kellett elviselnem, mint neki és az anyjának. Nem is posztom összemérni a fájdalmainkat, hiszen más-más határokkal rendelkezünk, inkább csodálom azt a kitartást, amivel Helena képes volt a fiáért annyit elviselni, és nem értem – tényleg nem értem –, Eric hogyan élt túl itt, miként szűnt meg önmaga lenni és mennyi, de mennyi megaláztatást kellett lenyelnie ahhoz, hogy családként tudjon tekinteni a gyilkosokra, akik fogva tartották. És még mindig fogva tartják.

– Reggeli rosszullét?

A durva hangra megemelem a fejem, de nem állok fel, ahhoz a lábaim túlságosan remegnek, és félő, a könnyektől vöröslő szemem elárulna. Pillanatnyi rettegés cikázik végig a testemen, de az olvasottak után erősebb az undorom, mintsem józan ésszel felfogjam, mit is mondok:

– Messziről bűzlesz és felfordult a gyomrom.

– Egy órája még lapítottál, mint a szar a fűben, most meg visszapofázol?

A karommal megtörlöm magam, érzem a sírástól püffedt arcomon a nedvességet. Szarok rá! Nem érdekel, Basil mit lát rajtam, ha tehetném rácsapnám a taknyom is. A félelmem határtalan megvetésbe vált, mert nem kegyetlen ember az, aki képes meggyalázni egy kisgyereket, hanem egy állat. Nem, még az sem, ez is sértő az állatokra nézve, a férgek is tiltakoznának.

– Az apád elfogadott. A családod része leszek, szóval kurvára takarodj a szobámból.

Dühödt lépéssel előttem terem, megragad a vállamnál fogva és felránt. Fáj a szorítása, de nem kiáltok, arcom sem rezzen, bár utóbbiért tennem kell. Ha Eric kibírt mindent, akkor nekem is menni fog.

Névtelenül egészenWhere stories live. Discover now