Névtelenül egészen

Huszonhetedik fejezet

A heves szívverésemtől zsong a fülem és alig látok.

Esélyem sincs menekülni, csak becsukom a szemem és hagyom kibuggyanni a könnyeimet. Nem a halál rémít meg, hanem a tudat, hogy Eric elárult. A halállal az utóbbi időben elég jó cimborák lettünk, annyiszor vágytam rá, hogy ha lenne üzenetrögzítője, már rég megtelt volna. Most, hogy leálltam a zaklatásával, úgy döntött, mégis megnéz magának.

Hát itt vagyok. Kikötözve egy milliomos őrült pincéjében, ahol ijesztőbbnél-ijesztőbb kínzóeszközök vesznek körül, és a gyilkosom egy sebhelyes arcú állat. Magam se tudom, nevessek vagy hányjak.

Anyámra gondolok, ahogy a haját takaró háló alól kikandikáltak a sötét, göndör fürtjei, és a konyha hőségétől nagyokat fújtatva próbálta elhessegetni őket az arcából. A hústól és fűszerektől maszatos kézfejével megigazgatta a tincset, amin megcsillant az odakenődött olaj. Nevettem rajta, de ő csak morcosan rám nézett, majd széles mosoly terült el az arcán. A legkeserűbb helyzetben is mosolygott, és sosem tudott haragudni rám. Azt mondta, hogy többet érek, mint ő, és egyszer sokra fogom vinni. Büszkén vihogtam mellette és álmodoztam arról a napról, amikor leszek valaki. Hősnek véltem magam, az hittem a címlapokon fogok virítani, mint Amerika szuperhőse, vagy egyik legkeresettebb színésznője, modellje. Kisgyermeki álmok, amik vele együtt távoztak.

Még a halálom se fog bekerülni az újságokba.

Ismeretlen éltem, és úgy is távozom.

Remélem, anyám most nem lát engem, mert akkor megszakadna a szíve. Szép életet szánt nekem és nem ezt. Ő ott akart lenni az iskolai ballagáson, az esküvőmön és a gyermekem születésénél. Támogatni szeretett volna az első munkámban, az első nagy döntéseimben, ahogy kisbabaként az első lépésekben és az első szavakban is.

Kinyitom a szemem és szembe nézek a hóhérommal.

Basil jobbra-balra lépdelve, táncolva közelít felém.

– Nicsak, nicsak. Túlteljesítettünk? Te vagy az első, akit ide hozott. – Megáll, egyik karját maga elé emeli, a másikkal rákönyököl és mutatóujjával megütögeti az állát, mintha gondolkodna. – Nem is tudom eldönteni, most itt akar szórakozni veled, vagy csak nézni akarja, ahogy az öcsikéje eljátszadozik veled. – Mosolya szélessé és ijesztővé válik. – Kurvára elcseszted, ugye?

A szavai ledöbbentenek. Mit jelent, hogy én vagyok az első itt? A többi lányt hova vitte Eric? És tudni akarom én, hogy milyen játékokat űz Dorian? Kétlem!

Basil a félig lerombolt szekrényhez lépdel, és lábaival meglökdösi a lezuhant eszközöket. Végül megrázza a fejét és lehajol, komótosan elkezdi visszapakolászni a tárgyakat, mintha mindennek pontosan tudná, hol a helye, és ettől kiver a víz.

– Kislány, épp most érted el azt, amin én évek óta dolgozok. Az a korcs úgy esett neki a testvérének, mint egy csonton marakodó kutya, pedig nekem aztán elhiheted, mind a kettő puhány pöcs. Corentin majd felrobbant a dühtől, éppen azon van, hogy szétválassza őket. Az embereim is megtehetnék – teszi hozzá hanyagul –, de élvezem a cirkuszt, és addig sem érdekli őket, hol vagyok.

– Rohadj meg – sziszegem, minden dühömet Basilra irányítva.

Eric nem vert át. Nem is tudja, hogy Basil itt van. De vissza fog jönni, csak addig kell kihúznom.

– Oh, édeském! Most érted el, hogy a te Ericed veled együtt rohadjon meg. De nincs kedvem két sírt ásni, így, ha nem bánod, kiélvezném a társaságod.

Gyilkos pillantást lövell felém. Reszketek, már sikoltani sincs merszem. Kezében tartva egy bőr szájpecket felém közelít.

– Tettem róla, hogy az a puhapöcs felfigyeljen a te kis üzérkedésedre – megrántja a vállát. – Kicsit talán túloztam is a kis románcodról Doriannel.