Névtelenül egészen

Tizenötödik fejezet

Nincs erőm felkelni.

Egy mocsokkal teli bordélyházba kerültem, egy szívtelen alak mellé, aki a testemet akarja. Minden korábbi szava és megnyilvánulása, ami az emberségét mutatta, csak egy őrült agresszor álcája volt. Soha nem szégyenítettek és aláztak meg ennyire. Kívántam Ericet, vele szerettem volna lenni, vágytam rá... amíg rá nem döbbentem, mit tesz velem.

Azt hiszem, értem mit akart a szőkeség jelenlétével elérni: ha férfiaknak nem is, de nőknek odadobhat, és ugyanúgy bemocskolhat, ha nem jobban. Fogalma sincs arról, mi a szeretet vagy a szerelem, csak a nyers testiséget ismeri.

Csak arra vágyik.

Követeli.

De én hiszek a szerelemben és a vonzalomban is, ami viszont csak egyet jelenthet... vonzódom Erichez, ahhoz a férfihoz, aki minden porcikámat szennyel kente be, és még az elmémet is megfertőzte.

Marionettbábu vagyok. Rángatnak, csapkodnak, és a képemre mázolják az elvárt vigyort.

Fejem a párnába süllyesztem és hangosan zokogok. Az előző este még túl élénken él bennem, és olyan szégyen marja a bensőmet, amit már nem bírok elviselni.

Időm se volt aktivizálni a számító énemet, bele se kezdhettem a saját játékomba, máris elbuktam. Gyenge és befolyásolható vagyok. Egy senki!

Eric megalázott és kiszolgáltatott egy vadidegennek. Elérte, hogy akarjam őt, aztán úgy bánt velem, mint egy szajhával. Mit tenne, ha engednék a közeledésének? Pár hét, vagy pár hónap, és úgy néznék ki, mint Jade vagy Valerie.

Ez vár rám?

Ez a sorsom?

A síráson kívül semmihez nincs energiám. Már a levegővétel is fáj, mert a fertővel teli oxigént szívom be. Megszűntem létezni.

Ezek után hogyan nézzek tükörbe? És kinek kellenék? Mi értelme megszökni, ha sem az elmémből, sem a testemről nem kaparhatom le ezt a mocskot?

Egyszer csak a szobám ajtaja a falnak csapódik. A hangos dübbenés eljut az agyamig, de már nem ad jelet a végtagjaimnak, nem rezzenek, még csak nem is pislantok.

Mit számít ki az és mit akar?

Eric hangos, dühödt léptekkel ront felém. A karomba mar, és lerángat a földre. Nincs fájdalom. Annyi mindent kéne éreznem: félelmet, gyötrődést, haragot, de feladtam, mindezeknek már nincs jelentősége.

– Takarodj vacsorázni! – Eric üvöltése bezengi az apró szobát. – Nyamvadt kis liba! Azt hiszed, van időm veled szarakodni? – Az ágyba rúg közvetlenül mellettem, de még a légvételemet sem akasztja meg. – Fontosabb dolgaim is vannak, mintsem ilyen ostobaságokkal foglalkozni, mint a te éhségsztrájkod.

Eric megőrült, vagy eddig is az volt. Nekem meg elvette az eszem, mert egy röpke időre vágyat tápláltam iránta. Manipulatív, ez volt az első megérzésem, amikor a raktárban találkoztam vele, és átkozott legyek, amiért nem hallgattam saját magamra.

Képtelen lennék elviselni őt.

Most már nem kétség, hogyan kell döntenem.

A nyakam köré fonja az ujjait, megszorít, és felrángat. Alig bírom tartani magam, lábaim ernyedtek.

– Most mit kezdjek veled? Hm? – kérdezi az arcomba üvöltve. – Mexikóban kellett volna hagyjalak. Öltözz fel! Tíz percet kapsz, különben én magam rángatlak ki innen.

Elviharzik.

Tíz perc, ennyi időm van.

Már fogalmam sincs, bezárta az ajtót vagy sem, ezért nehézkesen felállok és megragadom a kilincset. Enged. Átdülöngélek az ő szobájába, a teljes megszégyenítésem helyszínére. Tekintetem egyből a középen álló széles kanapéra siklik, ahol estéket töltöttem bekuckózva, mozizva és közben azt hallgatva, ahogy a billentyűzetét csapkodja. A remény szigete volt ez, ahol megszűnt az elrablásom gondolata és Eric sem volt több, mint egy férfi, akinek sóvárogtam a közelsége után. Egyfajta ki nem mondott békesség telepedett közénk, mígnem minden darabjaira hullott. Pont ezen a kanapén.