Névtelenül egészen

Huszadik fejezet

Eric egy hete, mint egy leprást kerül engem. Minden reggel edzőszerelést ölt és megvárja, hogy elkészüljek. Futni megyünk, némán, hangtalan, minden nap egy kicsit bővítve a távot. Amíg mi mozgunk, addig valaki kitakarítja a szobát. Az ötödik nap már láttam a főbejáratot, a hatalmas, fekete rácsos kerítést, amin ki-be járkálnak a traktorok és a teherautók. Futás után Eric még előttem letusol, aztán felmarja a laptopját és távozik, de gondosan kulcsra zárja az ajtót. Max jön értem ebédkor és vacsoraidőben is, elkísér és megvár, hogy utána újból rabságra ítélhessen. Első alkalommal megkérdezte, mit tettem már megint, de nem tudtam felelni, mert magam se tudom, milyen hibát vétettem az őszinteségen kívül. Minél tovább emésztem magam az ominózus beszélgetésen, annál biztosabb vagyok benne, hogy ezt ő cseszte el.

Eric tudja, kibaszottul tudja, hogy félek tőle. Olyan dolgokat tett és olyan helyeket, embereket mutatott nekem, ami felér egy idegenvezetéssel a Pokolban. Mégis mit várt?

– Hol tölti az éjszakákat? – kérdezem a hatodik napon Maxet.

Eric védelmet ígért nekem, ezzel szemben képes napokra magamra hagyni. A szemére kéne olvasnom a hibáit, de sajnos nem e miatt érdekel, hol hajtja álomra a fejét. A szoba üres nélküle, és valami belőlem is hiányzik. Talán csak az inger, hogy valakit lássak, halljak és idegesítsek.

Max sóhajtva csóválja a fejét.

– Ez nem rád tartozik. De ami az éjszakákat illeti, aktuális lenne az injekció, ha a jól számoltam.

– Még nem jött meg – vágom rá, és ekkor kapok észbe.

Max megtorpan a folyosó közepén, közel lép hozzám, miközben idegesen körbekémlel a kihalt falak között. Elég nagy nyüzsgés volt vacsora alatt, feltehetőleg ismét egy kisebb parti van készülőben, így a szobánk előtti részre síri csend borult.

– Szükséged van terhességi tesztre? – suttogja a kérdést.

A szemöldököm a magasba szalad. Vallásos vagyok, de a szeplőtelen fogantatásban még én sem hiszek.

– Ahhoz az kéne, hogy velem töltse az éjszakákat, ne pedig Sandrával – szűröm a fogaim között. – Vele van, ugye? Mostanában nem igazán látom, ahogy Ericet sem. Miért nem őt tette meg elsőjének, ha vele jobban szeret lenni, mint velem? – bukik ki belőlem a féltékenységgel átitatott dac.

Max megrántja a vállát.

– Két hónapja még a fejem tettem volna rá, hogy kiválasztja azt a lányt, de te csúnyán belerondítottál a dolgokba.

– Azt hiszed, ezt én akartam?

– Inkább azt a kérdést tedd fel, Eric úr már miért nem akarja?

A levegő bennem reked, szívem heves zakatolásba kezd.

– Mit tudsz? – faggatom Maxet, és a félelemtől verejtékezni kezd a hátam.

– Csak azt, hogy ma este nem te mész az úrral színházba, és két napja se téged vitt az alapítványi vacsorára. Kislány, kapd össze magad, különben ennek csúnya vége lesz.

Riadtan megragadom Max kezét, ahogy felsejlenek a Lisa által mondottak.

– Mit tegyek? – kérlelem.

Max tekintete szánakozóvá válik.

– Fogalmam sincs.

– Ismered, tudod, mire van szüksége. Kérlek, segíts. – Különben Basil kezére jutok és kivégeznek.

– Sandrával szemben nincs esélyed. Sajnálom.

A falnak vetem a hátam és zihálok. Eric megvédett az unokatestvérétől és még a nagybátyjával is szembe szállt miattam. A saját szobájában tart, megengedte, hogy fesztelen beszélhessek vele, még sportcuccokat is szerzett nekem. Engedményeket tett, és én cserébe semmit nem adtam neki.