Névtelenül egészen

Negyedik fejezet

Megrándulok, majd oldalra fordítom a csípőmet, ahogy korábban Keith tanította, de visítva jövök rá, hogy a kezeim nélkül magatehetetlen vagyok.

Keith többször is mutatott nekem önvédelmi fogásokat, illetve trükköket, hogyan tudok kiszabadulni egy támadó – akár egy kétszer akkora férfi alól is –, hogy elmeneküljek, de ezekhez szükségem lenne legalább az egyik kezemre. Már ha működnének a trükkjei. A raktárban már egy pofonnal kiütöttek, és onnantól a gondolataimat a pánik irányította. De most tisztábban látok, és tudom, mennyire gáz a helyzetem.

Egy repülőn különben is hova futhatnék? Kétlem, hogy ha kipattannék az ajtón, akkor aranyozott lépcsőn szökellve jutnék el a mennybe. Miért kell ennek így történnie? Miért velem? Valakinek segíteni kell. Muszáj. Ez nem történhet meg.

Visítani kezdek, mire tenyerét a számra illeszti. Kihasználom a közelségét, és még ha a legérzékenyebb pontját nem is találom el, a térdeimet magam alá húzva, majd kiegyenesítve gyomorszájon rúgom. Hangosan felnyög, és megérzem, hogy eltávolodik tőlem.

– Ne merj hozzám érni! – Szavaim fenyegetőnek szánom, de még én is tudom, mennyire erőtlennek és könyörgőnek hatnak.

Hallom, ahogy felém lép, mire újra lendítem a lábam. Utána kap. Lefogja, az asztalhoz feszíti, és a bokám köré is hideg fém feszül. A hangokból ítélve próbálom elképzelni, hol állhat, és a másik lábammal felé rúgok, de csak a levegőt taposom, mígnem lecsap arra a bokámra is, és az ágy másik lábához bilincseli.

Széttárt lábakkal, egy vékony ingben, alul meztelen és ágyhoz kötözve sokkal kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint a tudattól, hogy apám alkudozott értem, vagy mint korábban, amikor a tenyeréből kellett volna ennem. Ez a férfi itt bármit csinálhat velem és nem tudok védekezni, magatehetetlen vagyok, és már hiába kiabálnék, senki nem sietne a segítségemre.

Egyedül maradtam egy pszichopatával, aki meg fog erőszakolni.

– Rohadt féreg! – kiáltom teli torokból. – Azért teszed, mert a kis pöcsöddel egy nőt se tudsz rendesen megkefélni, nincs, aki magától széttenni neked. Anyád pinája volt az egyetlen...

Ajkával tapasztja be az ajkam, érzem a vére fémes ízét, a sérülését. A hirtelen közelség védekezésre késztet, megharapom. Elrántja a fejét, de fel sem szisszen.

– Akkor próbáljuk máshogy – dörreni.

Az ágy alatt matat, a levegőt bent tartva fülelek.

Csípő fájdalom mar a combomba. A suhogó és csattanó hangokból sejtem, mit tarthat a kezében. Olyan érzés, mintha a lábamhoz csapódó korbács felszakítaná a bőrömet, és hangos zokogásom nemhogy eltántorítaná, hanem csak még jobban feltüzeli a Fogvatartóm szenvedélyét. A belső combomra csap, és újabb esélytelen próbálkozást teszek a szabadulásra. Gyerekes, kétségbeesett próbálkozás. Egész testem megrázom, de a bilincsek nem engednek, csak még jobban körbefognak, a csuklómba és a bokámba mélyednek. Nem néztem alaposan körbe a repülőn, nem tudom, mihez erősítette a bilincseket, így újra és újra megrántom a kezem, hátha az a valami kiszakad a helyéről. A szorítás nem enyhül, de nem adom fel, ellenben egyre erőtlenebb vagyok. A harag vagy a kényszeres menekülés miatt, nem tudom, de mindaddig nem is figyelek az ütésekre, mígnem a korbács a mellemen nem csattan.

– Engedelmes szolga leszel? – kérdezi a férfi.

– Baszd. Meg! – zihálom.

A korbács újból a mellem alatt ér a bőrömhöz. Visítani akarok, de ajkamba harapva magamba fojtok mindent, hátha ezzel csökkenthetem a férfi perverz vágyait.