Névtelenül egészen

Huszonegyedik fejezet

Hetedik napja ébredek egyedül. A magányból az emlékekbe menekülök, de már nem Keith arca lebeg előttem, hanem Ericé. Az ő kemény, mégis sejtelmes arcát rajzolgatom a vázlatfüzetbe, amit itt hagyott nekem, és a grafitszürke formából nem egy agresszor, hanem egy bánatos tekintetű férfi néz vissza rám.

Hogy nem vettem észre, hogy a merev vonások nem határozottságot, hanem szomorúságot sejtetnek? Vagy csak az agyam csal meg, és olyan dolgokat látok, amik valójában nincsenek is ott.

Szabályosan veszem a levegőt, izmaim kezdik megszokni a mozgást. A futás az egyetlen alkalom, amikor kiléphetek a kastélyból. Ádázul figyelő szemek kísérnek, a biztonságiak mintha minden egyes ajtó és szőlőtőke mögött ott lapulnának. Becsukom a szemem, hogy lássam Ericet, majd két-három lépés után kinyitom, és tovább futok. A cipőm talpa felveri a port, ütemesen csattan a földúton. Odaintek a munkásoknak, a gépeken ücsörgő férfiaknak, és a kalapos, kendős asszonyoknak. A sorok végén egy-egy fekete ruhás őr, akik munkafelügyelőként a tisztességes állás látszatát keltve járkálnak a földeken, és még ők is visszaintegetnek. Kezdetben a hideg futkosott tőlük a hátamon, de már nem tudnak megrémiszteni.

Futás közben a testem Eric után lüktet. A mozgás okozta heves szívverésem újra és újra felidézi az elutazás előtti reggelt.

Nem bánom a tettem, azt annál inkább, hogy Keith-szel sosem volt ennyire izgató és élvezetes az előjáték. Ő is érintett, ő is csókolgatott és kényeztetett a kezével, mégis inkább a felfedezés érzetét nyújtotta, nem pedig a teljes megsemmisülést. Velem lehet a baj, amiért tagadhatatlanul vonzódni kezdtem egy pszichopatához.

Ma először nem állok meg a sírnál, tovább futok, de látom, hogy a sárga virágok helyét hófehér liliomok váltották, amik már most kókadoznak. Egyre szárazabb az idő, napok óta nem esett, lépteim porfelleget hagynak maguk után.

A vágyam apadni kezd, ahogy a magányra gondolok.

Eric azt mondta, csak pár napra utazik el és még Basil előtt hazaérkezik. Majdnem két hete távol van, Basil négy napja érkezett vissza. Amikor meglátom Basilt úgy teszek, mintha nem félnék, mintha esténként nem tízszer ellenőrizném le a zárakat, de valójában rettegek.

Eric megint hazudott. Cserben hagyott és elfelejtett engem.

Immáron dühből futok.

Ostoba vagyok, amiért érzéseket táplálok iránta. Eric sosem lesz a pasim, akit hazavihetek bemutatni az apámnak, akivel beülhetek egy shakere, vagy akivel elmehetek a moziba. Nem fogunk eljárni a barátokkal, és soha nem tervezhetünk együtt. Én csak egy szexre vásárolt szolga vagyok, akinek, ha kifacsarja a testét, eldobja. A lelkem nem is érdekli, én erőltetem rá a beszélgetéseket. Eric meg akar kapni, pusztán taktikai lépés lehet, hogy időnként emberszámba vesz, és a védelme nem más, mint birtoklási vágy.

Nekem is ennyire súlytalanul kéne fogadnom a testiséget, de nem megy. Én érzek, és ez veszélyes.

Meg kéne keményíteni a szívemet.

Futok és futok, de Eric álnokul bekúszik az elmémbe.

Az első este Sandra állított be hozzám. Azt mondta, Eric küldte, így ellenszenvemet nem tagadva, kelletlen beengedtem. Még mindig nem értem, miért akarhatja Eric azt, hogy pont Sandrával barátkozzak össze, talán egy gondtalan édeshármasra vágyik, és azt hiszi, mire visszaér, Sandra lesz az én BFF-em.

A haragtól rángatózott az arcom, egyszerre akartam farkasszemet nézni vele és kihívni őt a hóra, és közben kerülni a tekintetét, ne lássa az undorom. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és mire megperdültem, ő már magabiztosan ült a kanapén és felnyitott egy rendkívül kicsi laptopot. Annyira az önelégült mosolyára figyeltem, hogy észre se vettem, mi van nála.