Névtelenül egészen

Tizenhetedik fejezet

A beáradó napfény melegére ébredek. Az ajtót résnyire nyitva találom, pedig este ezer százalék, hogy be volt zárva. Eric még alszik. Hassal elterülve, a fejét takarva szuszog. A hátán lévő ütésnyomokat látva vágy ébred bennem, hogy lágyan megsimítsam a vöröslő foltokat és csókot leheljek rájuk. Anyám puszijai minden bibit begyógyítottak, és tudom, gyerekes az egész, mégis ez a gondolat férkőzik be az elmémbe, és melegséggel árasztja el a mellkasom.

Ekkor a gyomrom megkordul.

Az éjjeliszekrényen lévő óra kilencet mutat, vagyis elvileg még lemehetnék reggelizni. Azt se tudom, van-e valami időkorlátom az étkezéshez, vagy a nap bármely szakaszában bemehetek, és kiszolgálhatom magam, mint otthon. Az biztos, hogy Eric gyomra is lázadni fog, ha felkel, hoznom kéne neki valami jó zsíros ételt.

Halkan átmegyek a saját szobámba, és kiválasztok két ruhát, mielőtt felfrissíteném magam. Felülre egy szűk, mindenhol testhez simuló fekete minit választok, amiből majdnem kilóg az egész hátsóm és mellé egy mellben gumis, ugyancsak mini sárga ruhát a derekamra húzok, így a térdem alá ér. Olyan, mintha egy pánt nélküli felsőt és egy szoknyát viselnék, bár továbbra is zavar, hogy az egész úgy tapad a testemre, mint egy második bőr, de legalább nem ciki együtt, és mutatkozhatok bennük.

Amint kész vagyok, kinézek az ajtómon, végigpásztázom a folyosót, és szerencsémre csendes. A lábam kapkodva iramodom az étkezőbe.

A helyiség, ahogy sejtettem, üres. A legtöbb lány még a tegnap estét pihenheti ki. Első alkalommal tudok úgy étkezni, hogy nem egy svédasztalra való választék tárul elém, hanem kinyithatom a hűtőket, és én magam szemlélhetem meg a kínálatot. Ez az egy mozdulat önmagában visszarepít a való életbe. Ott állok, és nézem a telepakolt, kétszárnyú hűs készüléket, és beszívom az illatát. Nem is tudom, mit válasszak, amíg meg nem látok egy doboz Coca-Colát, és tudatosan kutakodom tovább, mert remény ébred bennem. A sajtok tömkelege bosszantó, de amikor megtalálom, amit keresek, minden haragom tovaszáll. A mogyorókrémes üveg tetejét a nyitott hűtőben állva lecsavarom, és az ujjamat belemártom a csodás édességbe. Ismeretlen márka, de mennyeien olvad szét a számban még annak ellenére is, hogy a hűtőben volt. Lenyalva az isteni krémet élvezettel felnyögök, vállaim elernyednek. Most már értem, miért mondják, hogy a csokoládé helyettesíthet egy férfit. Legtöbbje csak egy aprócska üvegbe zárt mogyorókrém élvezetével érhet fel. Ezért megérte kockáztatni.

Boldogan pattintom fel a kólás dobozt is.

Édes otthon, már csak a penész szaga hiányzik. Az egész üdítőt megiszom, aztán pofátlanul visszacsúsztatom az üres dobozt a polcra.

Az asztalok üresek, de a hűtő melletti szekrények nyitottak, így könnyen találok egy tálcát és egy tányért, és elkezdeném összeválogatni az Ericnek szánt ételeket, de a joghurt is több zsírt tartalmaz, mint ez a sok hal és száraz hús. Szerencsére találok egy tál húsgolyót. Ismerve Eric egzotikus ízlését, biztos enne mellé valami gyümölcsöt vagy salátát, de másnaposságra azt nem javasolnám neki. A sajtokból válogatok, és éppen végzek, kiemelkedem a hűtőből, amikor az ajtaja becsapódik.

Egyet hátra lépek ijedtemben, a tányért majdnem elejtem.

Hát itt senki nem tud finom lenni? Európában divat az ajtócsapkodás?

Eric az. Feldúlt megjelenése láttán lesütöm a tekintetem. Arca szürkés, a szeme alatti karikák és a véreres tekintet nem valami biztató.

– Ezt neked készítettem – mondom halkan, némi büszkeséggel.

Nem is tudom, mit várok, egy buksisimogatást vagy egy jóreggelt ölelést, végül egyiket se kapom meg.

– Gyere – dirigál keményen, és elképzelem, ahogy állkapcsát összeszorítja mérgében.