Névtelenül egészen

Huszonhatodik fejezet

A nyakába ugranék, arca minden szegletét érinteném, érezni és nem csak látni szeretném, hogy már rendben van, de a tekintete vastag üvegfalként emelkedik közénk. Nézem, és csak a szürkéllő, egyre csak dagadó esőfelhőket veszem észre azokban a szemekben, és ha lehetséges lenne, gyilkos villámok törnének elő belőle, hogy engem és Doriant is szénné égessenek.

Hiszen ez a terve. Azért van itt, hogy az új lánnyal szórakozzon, engem meg eltakarítson az útból.

Arca feszült, izmai merevek, és egy pillanatra sem szakítja el a figyelmét rólunk. Idegességemben nagyot nyelek és lesütöm a tekintetem. Nem ilyen viszontlátásra számítottam. Azt hittem, a haragom fog uralni, felszegett állal, bátran nézek majd a szemébe és hősiesen tűröm az elutasítását, de a közelségétől minden porcikám életre kel. Mintha az elmúlt hetekben egy fagyasztóban tárolt vaj lettem volna, amit most kitettek a tűző napra. Ő a nap, aki felhevít, elolvaszt és megsemmisít.

Dorian megérezve a nyugtalanságomat szorosan mellém áll, megfogja a hátamnál lévő kezemet, és megnyugtatóan végig simít rajta. Rászorít. Biztat. A tudat, hogy ő mellettem áll, kissé megnyugtat, még annak ellenére is, hogy az érintésétől viszketni kezd a bőröm.

Fogalmam sincs, mit tegyek vagy mondjak. Eric végig áltatott, megvezetett, a jelenlététől mégis újra élni kezdek, mert a szívemet mardosó harag felizzik, miközben a gyomromban a pillangók is életre kelnek. Ha így folytatják, megperzselődnek és legbelül nem lesz más, csak egy kupac szürke hamu.

Dorian mellkasa a hátamnak feszül.

– Eric! – kiáltja hirtelen lelkesnek tettetve magát, hangjából kiérződik a túlzó nyájasság. – Mikor érkeztél?

Eric engem néz, nem kell látnom, érzem, hogy szinte lyukat éget a bőrömbe.

– Délelőtt – feleli fagyosan.

A rémület úrrá lesz rajtam. Már órák óta itthon van és láthatott minket a kertben csókolózni. Dorian is ugyanerre gondol, mert izzadt tenyerével újból rászorít az ujjaimra. Ő is ideges.

– És csak most szólsz? – kérdezi a fivérét.

Eric morogva megragadja Dorian könyökét és elhúzza tőlem, elszakítva ujjainkat egymástól.

Dühösen szólal meg.

– Dolgom volt. Nem mindenki teheti meg, hogy egész nap a kertben festegessen és lányokkal szórakozzon.

Basszus! Mindent látott. Állandóan azzal jön, mennyire jó emberismerő, így látnia kellett a merev arcomat, hogy nem viszonoztam a csókot, utána meg zihálva rohantam Dorian elől. Viszont nem feledem, hogy velem kapcsolatban számtalanszor ítélt tévesen.

Dorian hol Ericre, hol rám néz.

– Hát, akkor üdv itthon – karját széttárva átöleli, és hátba veregeti a fivérét, aki hideg marad, nem viszonozza a gesztust. – Ebédnél majd beszélünk.

– Azt kétlem.

Érzem a levegőben cikázó feszültséget. Még Dorian ádámcsutkája is erőteljesen megrándul, ahogy kínosan nagyot nyel.

Továbbra is magamon érzem Eric tekintetét, és biztos vagyok benne, számomra ez az azonnali véget jelenti. Bárcsak meg tudnám győzni valamivel, hogy békésen szabaduljon meg tőlem. Bárcsak érzelmeket válthatnék ki belőle, őszinte megnyilvánulásokat, amiket nem kísér ezer és ezer kérdés és kétely. Ha csak feleannyit gondolt volna rám, mint én őrá, ha csak feleannyi órát töltött volna a gép előtt arra várva, hogy lásson és hallhassa a hangom, ha csak fele annyiszor vágyott volna a közelségemre, talán lenne esélyem. Bárcsak benne is feléledt volna a vágy, és még valami kínzóan hasogató érzés, amit nem tudok hova tenni.