Névtelenül egészen

Huszonnegyedik fejezet

Eric már három hete távol van. A gépet azóta se kapcsoltam be, sőt, az ágy alá suvasztottam, hogy ne is lássam. De a szívemet és a gondolataimat már nem tudtam így elrejteni, és ahogy telik az idő, annál inkább Eric jut eszembe mindenről. Kezdek meghasadni és félő, én is egy bipoláris személyiségé válok. Vagy egyszerűen csak egy hisztis picsává, ahogy Angie mondaná. Hiányozik Eric jelenléte, még azok a csendes időszakok is, amikor csak ült a gépe előtte és dolgozott, amikor a ki nem mondott békesség fészket rakott köztünk és lágy némaságával harmóniát teremtett.

De közben gyűlölöm és gyűlölöm magam is, amiért hagyom, hogy bekússzon a gondolataim közé.

Már napi kétszer járok futni, reggel és naplementekor. A szokásosnál többet eszek, talán csak unalomból. Amikor tehetem, Doriannel lógok. Oké, ez nem a legjobb szó rá, de igyekszem így felfogni a dolgokat és nem észben tartani, hogy ő egy Solitaire, ráadásul Eric öccse. Eldöntöttem, hogy magamat adom neki, lesz, ami lesz, és már nem hallgatok a kéretlen tanácsokra. Amióta gyökeresen megváltozott az életem, lépten-nyomon az utamba kerültek olyan emberek, akik az én érdekemben javaslatokkal álltak elő, aztán mindenkiről lehullt a lepel, és nem tetszett, amit ott láttam.

Maxet csak a saját kényelme érdekli és az, hogy tökéletesen végezhesse a munkáját. Enora annak a fiúnak az anyja, aki el akart hurcolni és aki majdnem agyonverte Ericet. Sandrát a féltékenység vezérli. Lisa pedig egy rózsaszín ködként éli meg az ittlétet, és úgy belefeledkezhetett, hogy napok óta nem is láttam. Eric pedig szüntelen hazudott nekem és eltitkolt dolgokat. Ezzel szemben Dorian nem akar mást, csak rajzra tanítani és ahogy észrevettem, kikapcsolódni valakivel, aki vele egykorú és akit nem csak a szex érdekel.

A szobámban töltött beszélgetés óta nem hozta fel a testiséget és a többi lányt, a művészeteken kívül nem is tud másról beszélni, ami valljuk be, eléggé unalmas, de mellette lelkesítő is a szenvedélye. Másrészt, Keith is a kelleténél többször hozta szóba az autókat, és az információk, min víz folytak át rajtam, így ezúttal sem zavar, ha kissé egyoldalú a társalgás. A mellett viszont számtalan dolgot tanulok tőle, köztük az árnyékolásról is, amit eddig sosem használtam. A sok szakszót képtelen vagyok megjegyezni, de már két nap után jobbnak láttam a munkáimat. Kaptam tőle egy új vázlattömböt és igazi grafitot is.

Dorian mindig más helyekre visz, egy hét alatt bejárjuk az egész telket, csak hogy különböző virágokat, állatokat és tájakat rajzolhassak. Már nem kísérgetnek minket az őrök, időnként Basil látogat el hozzánk, de Doriannel mindig felszabadultan társalognak, nem egyszer nevetnek is. Igazi unokatestvérként viselkednek, és ez számomra is biztonságot nyújt.

Ha nem tudnám, hogy a család piszkos ügyletekből él, már-már azt hihetném, egy francia gazda birtokán vendégeskedem.

Megtudom azt is, hogy Dorian tényleg egyidős velem és ősszel kezdi az egyetemet Olaszországban. Nem meglepő, művészetet fog tanulni, és ez részben igazolja, hogy ő nem kíván részt venni a családja üzelmeiben, bármi is legyen az.

Az egyetlen kellemetlen a találkozásainkban, hogy Dorian minden nap elnézi, ahogy feszengek a földön ülve a futószettemben vagy a mini ruhákból tákolt öltözetemben, és a kulacskámból kortyolgatom a vizet. Ma is egy kisebb topot kötöttem a fejemre, hogy ne kapjak napszúrást, de a hőség és a majdnem öt órán át tartó görnyedés az állvány előtt eléggé lefárasztott. Dorianben és Ericben egyetlen közös van, mind a ketten képesek szüntelen dolgozni, de Eric mindeközben gondoskodott a szükségleteimről, Dorian pedig egy lelkitársat láthat bennem, egy művészt, aki nem tikkad ki a napon, ha belemélyed az alkotásba. Fogalmam sincs, miként bírja, és a szenvedélyességét elnézve kételkedni kezdek a saját képességeimben. Nem biztos, hogy az ilyen fajta kreatív tevékenység nekem való.