Névtelenül egészen

Ötödik fejezet

Nem tudom mennyi az idő, és milyen gyorsan telnek a percek, de mintha már órák óta csak ott ülne, és hol a telefonját tapogatja, hol meg a gépén dolgozik. Tudomást sem vesz rólam.

Miközben dolgozik – vagy úgy tesz, mintha dolgozna – kényelmesen elfalatozgat a tekercsekből, és még egy pohár whiskyt ledönt, végül hívatja Maxet, és a maradékot elviteti. Nekem egy darabot sem ad az a rohadék. Bárcsak a torkán akadt volna az utolsó falat. Egyszer kimegy a mosdóba, és amikor visszatér, újra tökéletes úriembernek tűnik. Rendbe szedte magát. Össze van gombolva a nadrágja, inge szabályosan begyűrve az öltönynadrágjába, minden redő megigazítva, és még a haja is makulátlanul áll.

Rádöbbenek, hogy azóta, amióta magamhoz tértem, még csak nem is használtam a mosdót, de valójában semmilyen folyadékot nem is fogyasztottam. Utoljára fogmosáskor érte víz a számat, ami most lüktetve hasogat a fájdalomtól.

Szomjas vagyok. És éhes. De az éhségemet elnyomja az idegességem.

Ezernyi gondolat cikázik bennem, de mindet félreteszem, és a szükségleteimre koncentrálok.

Hosszasan töprengek, mit is tegyek. Ha megszólalok, akkor lehet, újra megver. Jelentkeznem kéne, mint az iskolában? Ostobaság, hiszen le van bilincselve a kezem, amit mellesleg már alig érzek a zsibbadástól. Meddig bírja egy ember víz nélkül? Jobban kellett volna figyelnem az órákon. El sem hiszem, hogy folyton ide lyukadok ki. Tizenhét évesen életem legjelentősebb évei, a legemlékezetesebb dolgok, a barátok és tervek, mind az iskolához kötnek. A suli és a szerelem töltötte ki a mindennapjaimat, vagy a tanulás és... apám. Próbálom őt kiűzni az elmémből, de nem megy. A haragomon állandóan felülkerekedik az aggódásom.

Az elmélkedésből egy árny ragad ki. A férfi előttem állva az ágy alsó részéből kihúz egy fiókot, ami miatt felmerül bennem a kérdés, nem egy asztalon ülök-e, amire csak ráerősítettek egy matracot. Fekete bőr villan meg a kezében és valami piros. Hátra rántja a fejemet és egy színes golyót töm a számba, amiből két oldalt egy-egy bőrcsík lóg fémkarikákon. A tarkómnál összecsatolja. Az ajkam megfeszül, és ez a valami a számban sokkal nagyobb fájdalmat okoz nekem, mint az ütései.

Nyöszörögve rázom a fejem, mire a férfi megragadja az államat, és mélyen a szemembe nézve ajka elé emeli a mutatóujját. Csendre int.

Eddig meg se mukkantam, most mégis miért tennék másként? Ez a pasas egy mocskos, bipoláris, beteg alak.

Leül a gép monitorja elé, és meghallom az ismétlődő, monoton búgást. Valakit hív. Alig egy perc múlva egy ismeretlen, fiatalos hang tölti be a teret. Franciául szólal meg, azt hiszem. A mi iskolánkban nem tanítottak semmilyen élő idegen nyelvet, az apácák a latint oktatták, amivel jelen esetben semmire sem megyek.

A Fogvatartóm hosszasan társalog, de a vonal másik végén lévő férfi már kevésbé jártas a francia nyelvben, mert sok szünetet hagy, ö-ket hebeg, és többször is elneveti magát, miközben ennek az őrültnek a szeme se rebben. Olyan, mint egy folyton mérges, karót nyelt tanár.

Miután végeznek a beszélgetéssel, a férfi újból hozzám lép, és megszabadít a szájpecektől, aminek a széléhez már majdnem odatapadt a kiszáradt ajkam. Az arcom után nyúl, de kitérek a mozdulat elől, és újból erőt vesz rajtam a düh. A közvetlen közelsége szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, és ezúttal a féktelen harag győzedelmeskedik, erről hangos fújtatásom is tanúskodik. Újból kinyújtja a karját, de morogva a falhoz húzódok. A bilincsek megrezzennek.

Ahogy rám néz, látom, hogy bosszúsnak tűnik. Mintha lenne rá oka. Seggfej!

Figyelem, amint a bárszekrényhez lépve kivesz egy üveg ásványvizet, letekeri a kupakját és visszatérve hozzám az ajkamhoz tartja. Végre leesett neki, hogy én is lélegző ember vagyok, akinek vannak alapvető szükségletei. 'Bár, szerintem kisgyermekkoromban itattak utoljára, és le merném fogadni, hogy anyám nem úgy döntötte meg az üveget, hogy a fele víz a nyakamba folyjon. Fuldokolva nyelem a vizet, ami végigcsorog az államon, le egészen a mellkasomig.