🐺🧛 Az Ígéret Kötelez🩸/Niklaus ff/

1.fejezett

*Napjainkban*

Azóta a nap óta nem találkoztunk személyesen, a kis hibriddel de valamiért mindig szemmel tartottam Damien segítségével és ahogy megjósoltam majdnem 1000 éven át menekülni kényszerültek az apjuk haragja elől, de Mystic Falls-ban legyőzték egyenlőre. Sokat változott Niklaus; férfiasabb erősebb lett és bár félelmetesnek próbálta magát mutatni belül még mindig az a megtört kisfiú volt akit akkor megismertem.Aztán az a hír mely szerint apa lesz egyenesen megdöbbentett, persze hazudnék magamnak ha nem épp Elijah-ék elméletével értettem egyet hogy sereget akar a saját gyereke által. Ám az egyetlen és első teremtménye maga az édesanyja lesz, amikor megszületik a kis tribrid. De ha jobban bele gondolunk a gyermeke általi teremtmények nem neki fognak engedelmeskedni hiába az ő vére, hanem a babának. Ezen gondolatokkal indultam el a konyhába valami harapnivalóért.

-Gondoltam hozok. - jelent meg 2 táskával Damien.

-Köszönöm. - vettem át tőle és elkezdtem kipakolni, míg reggelit csinált. - Mi ez a szag? - néztem rá értetlenül.

-Milyen szag? - vágta fel a zöldségeket.

-Nővel voltál, igaz? - mosolyogtam a kedvenc farkasomra. - Ne tagadd érzem.

-Igen. - vallotta be.

-Én csak örülök. - ittam közben a kávémat.

-De én meg nem szeretem, amikor szomorú vagy. - fordult felém a fehér hajú. - Hisz évszázadok óta nem volt senkid sem.

-Nem is akarok Damien. Tudod, hogy mi volt legutóbb amikor szerelembe estem. - emlékeztettem.

-Igen...De jogod van boldognak lenni. - fordult vissza a reggeli készítéshez.

-Itt vagy nekem te,nekem ez épp elég.

-Este nem leszek itthon, de ha szükséged van rám hívj és jövök.

-Ne aggódj annyit már, meg leszek. - találta az időközben készen lett reggelit. Furcsa volt emberi halandónak tettetnem magamat, de ha békében és nyugalomba akartam élni nem volt más választásom. Én aki már több éve élek ezen a földön, mindig tanulok valami újat, amit őszintén élveztem és tetszett de igen egyedül voltam ebben az örömömbe.

-Amint végeztél elviszel dolgozni. - zökkentett ki Damien a gondolataimból.

-Köszönöm,de ma inkább gyalogolnék ha nem baj. - néztem fel rá.

-Rendben. - bólintott rá. Damien, soha se tudtam igazán hogy és mi kép került mellém, csak azt hogy születésemtől fogva ő vigyázott rám és nevelt fel. Mindig segített mindenbe, megmutatta hogy éljem túl azokat az időket amikor nem tudtam lelkeket enni. Hálás voltam neki mindenért, most még is ő az aki kettőnk közül a legrosszabbul érzi magát mert rá talált a szerelem. A reggeli végeztével felöltözve indultam el az irodámba, de útközben megálltam Cami kocsmájánál egy kávéra.

-Szia Délia. - köszönt a lány kedvesen.

-Szia, a szokásosat kérném csak.