🐺🧛 Az Ígéret Kötelez🩸/Niklaus ff/

5.fejezett

Ahogy mondtam; eljöttünk újra oda ahonnan az életem kezdődött. Most már Mystic Falls-ba ahogy az emberek hívják. Örültem és boldog voltam amikor érintetlenül, sértetlenül láttam meg azt a kis házat ahol éltünk. Az erdőbe lépve "ledobtam" emberi énem és újra a démoni énembe lehettem. Átjárta, a testemet újra az erőm és az élet is kezdett visszatérni. Egy egyszerű hosszú lenge fehér ruha volt rajtam amivel a ház előtti kis tóba sétáltam, mely annyira tiszta volt akárcsak a tenger. Megnyugtatott, feltöltött amikor csak megmártóztam benne itt tényleg békére, nyugalomra leltem.

-Megyek, keresek valami ételt számodra. - nézett rám az újra átalakult Damien.

-Menj csak, én itt leszek. - merültem el a tó vízében Most hogy egyedül maradtam a gondolataimmal megint Klaus-on járt az eszem; sajnáltam ahogy felpofoztam és rá mordultam, de ami akkor történt velem számomra hatalmas sérelem amit ennyi évezred után sem tudok megemészteni. Az meg végképp bántott hogy biztos voltam benne hallotta amit Cami-vel beszéltünk legutóbb még sem érdekelte igazán. Persze, tudtam jól hogy Cami miután megtudja mindenkiről az igazat velem sem fog már beszélni,hisz én rólam is elfognak mindent mondani. Annak az egynek örültem és biztonságba tudtam magamat, hogy nem tudták számomra mi az igazán halálos fegyver, vagy mit kell tenni ahhoz hogy magukhoz láncoljanak mint egy Dzsinnt a palackhoz. Hogy vissza térjek a lényegre bennem is vegyes érzések kavarogtak mert legbelül az a hybrid érzéseket keltet fel, viszont nem tudtam volna vele elképzelni az életem mert ott volt neki megannyi szerelme; Tatia, Aurora, Caroline és bár nem vallotta be látni véltem némi vonzalmat Cami iránt is, de lehet ez csak én agyam szüleménye. Azt is csak számításba kellett vennem, hogy Klaus igencsak hozzá van nővé fivéréhez Elijah-hoz és ez fordítva is igaz. Irigyeltem az egymás iránti testvéri szeretettet még sem igazán fért a fejembe, miért kell ennyire ragaszkodni a másikhoz hogy akár a halálba is követné. Annyiszor becsapta már őket és szúrta le a két testvérét is, csoda hogy azok sem dugták még koporsóba. Igaz, Rebekah-ból simán kinézem azok után amit vele és Marcel-lel tett.

-Délia. - hallottam meg Damien hangját magam mögött. - Ezeket neked hagyták itt. - mutatott egy fonott kosarat tele virágokkal és gyümölcsökkel.

-Nem volt levél mellette? - vizsgáltam meg a kosarat. Emberi szaga volt így valószínűleg ő hozta ide mert a halandók nem érzik a mágia erejét.

-De igen. - adta át, majd a kis cetlit átvéve a következő volt rá írva:

,,Szeretlek, Hiányzol.. Madárka!"

-Nem tudom, ki hagyta ezt itt,de ez egy üzenet hogy emlékezzek rá. - másztam ki a tóból, majd új ruhát varázsolva magamnak néztem a farkasra.

-Van gyanúsítottad?

-Nincs, de kiderítem ki az. - indultam el egyet sétálni Damien társaságában. Sok mindent idézett fel bennem az erdő köztük azt is, amikor itt találkoztam azzal a férfival akibe bele szerettem akkoriban.

-Ő jutott eszedbe? - olvasott a gondolataimba.

-Kár lenne tagadnom. Hiányzik és szeretném egyszer újra látni őt. Bár elhagyott, megtudnék neki bocsátani. - emeltem fel a fejemet az égre tekintve.

-Még is miért?

-Sértve éreztem magam, mára már végig gondolva mindennek oka van. - folytatva tovább az utam, egy farkasba botlottam ami épp vicsorgott ránk.

-Ismered? - mutatott a farkad felé.

-Hayley vőlegénye; Jackson. - mentem oda hozzá megérintve a fejét hallottam a gondolatait. - Mit akarsz tőlem?

-Segíts megmenteni a lányt. - kért tőlem segítséget.

-Miért segítenék nem?

-Mert szeretem őt és Klaus mellett csak a halál vár rá. - magyarázta el aggályait.

-Ebben egyet kell értsünk, de akkor sem fogok ebben segédkezni. - ráztam le a farkast.

-Megteszek bármit, csak mentsd meg.-könyörgött utoljára.

-Rendben legyen. - bólintottam rá, majd követve a farkast egy házhoz értünk ahol hallottam hogy valaki haldoklik épp.

-Délia? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét a lány.

-Igen én vagyok személyesen. - figyeltem fel a haldokló Elijah-ra. - Testvéri szeretet? - mutattam a harapás nyomára.

-Hát ha ezt annak lehet nevezni. - sírta el magát majdnem a lány.

-Nyugodj meg, nem hagyja meghalni. - vigasztaltam a lányt. - Itasd a véreddel és nyersz némi időt. - mentem ki. Tényleg, nem állt szándékomba segíteni rajtuk, mert az én erőm és az övék külön forrásból származnak és amikor egyszer segítettem máson egy bélyeg jelent meg a combomon amit a mai napig viselek. Nem tudtam hova kötni csak is a származásomhoz. Magukra hagyva a szerelmeseket, mentem vissza inkább a szentélyemhez ahol újabb meglepetés ért.

-Helló tündérem. - vigyorgott rám tökéletes fogsorával.

-Hogy vinne el az ördög. - morogtam az orrom alatt. - Mit akarsz? - néztem rá.

-Téged akartalak látni. - rugaszkodott el a fától amin eddig támaszkodott.

-Láttál, most már menj és szedd össze a bátyád. - mutattam a mocsár felé. - Vagy, az is megoldás ha hagyod meghalni mindkettőt. - vontam vállat lazán.

-De szívtelen boszi lettél.

-Ettől nekem jobb és rosszabb sem lesz ha őket hagyod meghalni, hát miért érdekeljen? - tényleg nem érdekelt a sorsuk hisz alig ismertem őket, semmit se tudtam nagyon róluk. Szívtelenség ide vagy oda ez van.

-Ahhoz képest még is azt tanácsoltad Hayley-nem adjon a véréből. - vigyorgott még jobban.

-Igen, te okos mert a lányod vére benne is folyik. - csaptam magamat fejbe gondolatba. - A kis tribrid hordozója.

-Honnan veszed hogy az lesz?-vonta fel vörös színű szemöldökeit.

-Anyátok révén boszorkány is lesz, persze ha a mamát oda adjátok a bosziknak... Saját magatok sírját fogjátok megásni. - meredt rám. - Mi az? Csak, nem kifogyott rajtad egy boszi Niklaus?

-Még is hogy érted ezt? - jött közelebb.

-A boszorkányok azért akarják az anyátok csontjait, hogy nagyobb erőhöz jussanak, hogy a lányod halott legyen veled együtt... Mert aki valójában a lányod halálát akarja az pont ő. - árultam el az igazat.-Szerinted, miért rabolták el, átkozták meg Hayley-t?

-Hazudsz! - ordította rám, amin én csak jó ízűt nevettem.

-Menj és derítsd ki magad hibrid. - s azzal "kitessékelve" az otthonomból tértem nyugovóra.