Szíveink, színeink

- 2 -

Mindig is az ősz volt a kedvenc évszakom.

Persze, tudom, nyáron ott van a szabadság, az élmények, a bulik, a vízpartok, télen pedig a karácsony, az esetleges hóesés, vagy a szilveszter, amiknek megvan a maga szépsége, de én valahogy mindig az őszt találtam a legszebbnek a maga nyugalmával és elcsendesülésével.
Minden őszben találok valamit, amivel azonosulni tudok. Egy éve, tavaly október elején talán a visszahúzódás és az élet csendes továbbhaladtát éreztem ennek, és ez a gondolat mindig feltöltött egy kicsit, amikor egyedül voltam. Szerintem soha nem voltam még többet egyedül, mint tavaly ősszel (az azt megelőző nyár kivételével), de akkor megtaláltam ennek a szépségét, és élveztem, mert biztonságot nyújtott.

Ma, ahogy tanítás után hazafelé sétáltam, és a különböző, őszies színekben pompázó fákat néztem, amikről olykor lehullott egy-egy levél, az szaladt át a gondolataim között, hogy pont úgy változott meg minden, mint ahogyan a nyári, üdén zöldellő lombok fordultak át aranyló-narancssárgába októberre. Az én fám is kivirágzott, gyönyörű virágai voltak, majd terebélyes, zöld lombkoronája, ami szép lassan ugyanúgy színt váltott, és hullatni kezdte a leveleit.
Egy lehulló, sárga falevelet végignézve elgondolkodtam. Vajon a fának hiányoznak a lehulló levelei? A fa megsiratta, ahogy végignézte a levelei változását, a vissza nem fordítható elválásukat?
Csak mert én pontosan így érzek Vele kapcsolatban.
A fák vajon hisznek abban, hogy a tél átvészelése után visszanyerik leveleiket úgy, mint amilyenek régen voltak, vagy ők is tudják, hogy ez már soha többet nem lesz ugyanolyan?
A fákat vigasztalja, hogy ez az élet rendje, és a sors akarta, hogy így történjen?
Próbáltak már a lehullott levelek visszaszállni a fájukra, vagy ők is tudják, hogy van, amit nem lehet visszafordítani?
Nem véletlenül az ősz a kedvenc évszakom.

Bárcsak a mi őszünk is tartott volna még egy darabig.

[Öt hónappal ezelőtt - május eleje]
- Annyira durva, hogy ballagnak - suttogta Lili, miközben a sportsuli udvarán voltunk, ahol Szasza és Márk ballagása zajlott.
Gyönyörű májusi idő volt, a természet szinte ragyogott az élettől, a nyárközeli érzés pedig mindent betöltött, ezért logikus volt, hogy idekint lesz a ballagás. Az udvaron egy színpadot húztak fel, elé pedig a hozzátartozóknak székeket raktak ki.
Lilivel, Lili szüleivel és Márk családjával voltam, és éppen azt vártuk, hogy jöjjenek ki a végzősök az iskola épületéből, amit ekkor jártak végig. Bent elvileg az alsóbb évfolyamok sorfalat álltak a végzősöknek, akik zene kíséretében mentek végig az egész iskolán, ami kívülről láthatóan is virágoktól feldíszítve pompázott.
- Tényleg az - válaszoltam Lilinek.
- Gondolj bele, Szasza gyakorlatilag már nem lesz gimis. Ez olyan durva.
- Már várta, hogy kikerüljön innen. Én is azt érzem rajta, hogy teljesen készen áll az egyetemre, vagy általában, a változásokra.
- Szerintem is - mosolygott rám Lili - Csak azért durva.
- Az biztos - mosolyodtam el én is.
- Nekem mondjátok? - hajolt oda hozzánk Leni, aki ezek szerint hallotta a beszélgetésünket, mire aztán mindhárman nevettünk egyet.
- Fogsz ma sírni, Anya? - nézett rá Lili vigyorogva, mire Leni nevetve bólintott.
- Persze. Szasza szalagavatóján se bírtam. Miért most bírnám?
- Ugye vízálló szempillaspirált raktál fel?
- Csak olyanja van - szólt közbe Casso derűsen, mire újra nevettünk egyet.
- Az első gyerekünk ballagása van, még szép, hogy sírni fogok - döntötte Leni a férje vállára a fejét mosolyogva - Most már sehogy nem tudom letagadni, hogy felnőtt.

Amikor kijöttek a végzősök az udvarra, mindannyian felálltunk, ők pedig felmentek a színpadra és kezdetét vette a ballagási ünnepség.
Elhangzott sok-sok beszéd, előadás, díjosztás, minden nagyon megható és szép volt, bár néha kicsit elterelte a figyelmem a szövegekről a barátom látványa, főleg, hogy több ilyen alkalommal is viszonozta a pillantásomat, és a halvány, pici gödröcskéi biztosítottak arról, hogy látott és ő is engem nézett.
Szasza és Márk is kaptak díjakat egyébként a sportteljesítményeikért, és a közösségben betöltött meghatározó szerepükért, ráadásul mindketten benne voltak a ballagási beszédekben, az osztályfőnökükében és a tizenegyedikesek beszédében is. Olyan büszke voltam.
Ahogy mosolyogva tapsoltam őket, tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel most óriási változások fognak történni az életükben, amire mindketten készen állnak már, és szívből kívánom nekik, hogy minden a lehető legjobban alakuljon a felnőtt, nagybetűs Életük első fejezetében.
Bár ahogy Szaszára néztem, és vele kapcsolatban is megállapítottam ugyanezt, valahogy éreztem, hogy minden sikerülni fog neki, amit eltervezett, akkor is, ha a közelmúlt nem kicsi megpróbáltatások elé tette őt. Jövő héten fog érettségizni, nekem pedig jó előérzetem volt.
Végülis róla van szó.