Szíveink, színeink

- 14 -

- Mindenki álljon hátra, mert térformát csinálunk - tapsolt kettőt az edző a mai táncedzésen, mire hátramentünk a próbaterem végébe.
Tudom, hogy ez egy csapat, szóval az együttes hatás számít, és az eddigi tánccsapataimnál mindig sikerült is így gondolkodnom, itt viszont őszintén zavart, hogy hátulra kerültem a térformában.
Itt valahogy az egyetlen esélyemnek arra, hogy kifejezzem magam és mutassak magamból valamit, csak azt éreztem, ha elöl vagyok a koreográfiában és legalább látnak, és így nem érzem magam annyira csak egynek a sok közül, most viszont bekerültem egy olyan helyre, ahol senki a világon semmit nem fog látni belőlem.
Zavart a gondolat, hogy a koreográfia azon részében annyi az összes szerepem, hogy egységesebbek legyünk és kitöltsek némi helyet, meg nagyobb legyen a létszám, tehát látványosabbak legyünk.
- Annyira jó, hogy előre kerültünk! - ujjongott az egyik lány a másik, mellette állónak, akik legelöl voltak.
- Azért gondoltam rátok, hogy kerülhetnétek előre, mert nektek illik a mozgásotok ehhez a koreográfiához - mondta nekik az edző kedvesen - És pontosan azt csináljátok, amit kell, úgyhogy jó szinkronban lesztek egymással.
Őszintén, ez rosszul esett, akkor is, ha ez az én világnézetemben nem egy dicséret volt az első lányok felé. A koreográfiánk, mivel egy kézimeccs félidőjében lesz majd előadva, három perces vigyorgó pattogás lesz pompompokkal egy nagy csarnoknak, amiben nagy részben sportot néző, söröző emberek lesznek, tehát nagy tánctudást, vagy különösen kidolgozott mozgást nem igényel, az meg, hogy pontosan azt csinálják, amit kell, abban merül ki, hogy végük lenne egy improvizációnál, mert nekik mindig meg kell mondani, hogy mit csináljanak, és azt kifogástalanul megcsinálják. De ennyi. Tökéletes tánc-robotok, nagyon profik abban, hogy megadott mozdulatokat kivitelezzenek, de nem művészek.
Viszont ma is megtudtam, hogy itt a robotokra van igény, és rosszul esett, mert bár mindez a fejemben volt, nem tudtam elhinni, és azt éreztette velem, hogy amit csinálok, az nem jó.
És nagyon rossz érzés volt az, hogy nem vagyok jó.
Körbenéztem, remélve, hogy azt látom valakinek az arcán, ami bennem van, de semmi ilyet nem láttam. Senkinek nem volt semmi problémája, és látszólag a velem egy sorban lévőket nem zavarta az, hogy nekünk az lesz a szerepünk, hogy az összképen javítsunk, mert körülbelül ennyit fognak látni belőlünk, nem volt kevés nekik az, hogy mi az egységet erősítjük és csak nagy, pompomos kézmozdulataink lesznek abban a részben, ami távolról jól néz ki, sőt, valakik még örültek is, hogy "ennyivel megúszták". Ez utóbbi számomra érthetetlen volt.
Miért nem akarják ők is megmutatni magukat a világnak? Miért nem akarnak valamit közvetíteni, valamit belülről? Miért elégednek meg annyival, hogy egyek a sok közül?
Vagy én látok valamit nagyon rosszul?
Az edző megmutatta a zene-mixünket, amire tanuljuk majd az új koreót. Pörgős, energikus, ismert zenék újrakeverve.
- Úristen, de jó! - lelkesedett az egyik lány.
Mindenkinek nagyon tetszett, még csak hallgattuk a zenét, de már táncoltak rá, mire feszengve néztem körbe. Valószínűleg egyedül voltam a véleményemmel.
Nem azt mondom, menő mix, jó zenék, csak valahogy ez is olyan volt, mint a többi, amit eddig csináltunk. Személytelen. Persze, nagy show-t fog csinálni, imádni fogják a nézők, megindul rá a lábuk, tapsolni fognak rá, vinni fog mindent, és nagyon látványos koreográfiát lehet rá csinálni, de most már megfogalmazódott bennem, hogy az a bajom, hogy személytelen az egész. Nem tudok vele azonosulni, nem tudok átszellemülni, nem tudom kifejezni magamat egy óriási adag, rózsaszín, csillogó látványban.
Egyszerűen nem megy.
És látszólag ezt már megint csak én gondoltam így, mert a többiek tök lelkesek voltak, imádták, alig várták, hogy elkezdjük tanulni, mert hogy "milyet fogunk bulizni erre".
Ez tény, csak világhírű slágerekre való bulizáson keresztül kicsit nehéz az önkifejezés, nekem legalábbis mindenképpen.
Hiányzik ebből az egészből az, hogy valójában benne legyek. Hiányzik az az "én"-érzés, és emiatt mindig kicsit üres az egész, mindig kívülállónak érzem magam és hiába küzdök minden erőmből, hogy megfeleljek, hogy idevalónak érezzem magam, amikor egyszerűen én nem arra lettem kitalálva, hogy ebbe illeszkedjek be.
Soha nem leszek olyan táncos, akinek az az alig várt kihívás, hogy mit kell tökéletesen megtanulnia, akit a show, meg a közönség reakciója pörget fel ennyire, aki csapattagnak született, aki egy akar lenni egy nagy projektből, aki inkább kifelé táncol, nem befelé, márpedig ide ilyenek valóak.
Innentől kezdve pedig esélyem sincs elég jónak lenni itt, eléggé beilleszkednem, mert egyszerűen nem ilyen vagyok, és amilyen nem vagyok, abban soha nem lehetek igazán jó, maximum átlagos, ha nagyon megfeszítem magam.
Ennyi belefektetett energiával átlagosnak lenni pedig borzasztóan fájó érzés, és kudarcnak élem meg.
A mait is kudarcnak éltem meg, mert csak azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég és annyit érek, hogy hátsó sorba kerüljek, miközben az eszemmel tudtam, hogy ez nem így van, csak az érzés sokkal erősebb volt, mert amióta itt vagyok, azóta megfelelni próbálok, és egyszerűen nem megy.