5 Seconds of Summer Hungarian Bromance Oneshots

Who's Next? ~ Cake (18+)

"You don't have to like me

Cause I don't like you

You're too baige to knock me, black and blue...

I WANT IT BLACK AND BLUE!

I want a boy who tastes like whiskey and cigarettes

So who's it gonna be?

Who's gonna be next?"

...Hangzottak az ismerős sorok a bár-személyzet öltözője falai közt. A dal ütemét sóhajok törték meg, halk léptek az ugyan csikorgó, régi parkettán. A kis égőkkel körülvett tükörbe nézett. Olyan rémesen érezte magát. Tudta, hogy ha édesanyja és édesapja élne, most biztosan nem lennének büszkék rá. Sőt... De ha egyszer nem talált más munkát... Ha egyszer muszáj volt ezt csinálnia.

Nem akarta ezt. De mit nem akart még? Éhenhalni és hajléktalannak lenni. A főnöke kaját, lakást, italt biztosított neki minden nap. Élhető életkörülményei voltak, ahhoz képest, hogy a hely és a főnök mennyire gazdag is volt. A lakás ugyan a 6. emeleten volt és kicsi, piszkos hely volt, viszont neki tökéletes. Jobb volt, mintha a híd alatt fagyoskodott volna a Londoni télben. Bár a többi évszaknak sem örülhetett volna. Igazság szerint sajnálta azokat az embereket, akiknek volt választása, de magát is. Sokszor inkább azt választotta volna.

Itt nem arról van szó, hogy a főnöke ne lett volna kedves ember. Duci volt, szeme alatt mindig ott voltak azok a bizonyos nevetőráncok, gyönyörű kislánya volt, akivel gyakran játszott, a felesége is remek nő volt. Itt a munkáról volt szó. Más világot élünk. Az állam megszabta, hogy mennyi pénzt kaphat egy ilyen munkáért, hát annyit is kell adnia.

És akkor jöhet a kérdés. A tökéletes, gazdag embereknek való hely bárpultja mögött állt? Nem. Annál valami sokkal rosszabb állást kapott.

A Kék Lagúna bár. Egy melegbár a tehetős polgároknak a környéken. A legjobb hely Londonban. És ő, ő pontosan az esti műszak 'javát' végezte. Táncos volt.

Lassan itt volt az idő, a nem éppen nyugtató -ugyan beletörődtető, hogy ezt kell csinálnia- zenét sugárzó gépezetet kikapcsolva húzta magára cipőit, utolsó könnycseppeit kitörölve égkék szemeiből, fájdalmas és óriási sóhajtással lépett ki a szobából. Itt az idő. Már a folyosón hallotta a részegek kiabálását, a dübörgő zenét, mitől gyomra gombostű méretűre zsugorodott. Már él éve dolgozott itt, de még mindig nem tudta megszokni azt a légkört, amit a hely teremtett, s még valamit. Amit minden este tettek vele.

Kilesett a függönyök mögül, s mást sem látott, csak italtól bűzlő, cigarettázó, egymással nevetve ordító részegeket a színpad melletti bárszékeken ülni. Voltak köztük sármos, ügyvédnek kinéző faszik, ám totálisan nem az ő esetei, voltak kövérebb alakok is. Mint minden nap. Voltak akik már törzsvendégnek számítottak, Luke úgy ismerte őket és a szokásaikat, akár a saját tenyerét, de voltak olyanok is, akiket életében először látott. Szemeivel végigmérte a társaságot. Egy-két új öltönyös fickó, nem túl részegek, de kótyagosak. Egy kövér férfi mellette egy kisebb fiúval, kit láncon tartott. Te szent ég. És... Egy fiatal fiú. Talán egykorú vele. Talán idősebb valamicskével. Sötét haja gyönyörűen keretezte arcát, egy pohár whiskeyt tartott vékony,nagy, kissé dudorodó erekkel és tetoválásokkal tarkított kezében. Szemei csokoládébarnán csillogtak, nem látszott részegnek, de biztosan volt már benne pár pohár.

"Sok sikert, Luke." Szólt egy mélyebb hang mögüle, amely a frászt hozta rá.

"Ashton, könyörgöm, ne csináld ezt." Szólalt meg remegő hangon, s ez volt az a pont, ahol örült, hogy a munkájához nem igazán kell beszélnie. Hacsak nem kérik rá.