5 Seconds of Summer Hungarian Bromance Oneshots

Go on and Tear Me Apart ~ Muke

Luke telefonja épp akkor halt meg.

Már elhagyta az iskolát, felkészülten a mindennapos 30 perces buszozásra, de a telefonja halott volt. Persze ez több volt egy globális probléma. Legalábbis Lukenak annak tűnt.

A telefonja valami olyasmi volt, amibe kapaszkodni tudott, egy mentőkötél a tömeg és a tizenéveek közt. De most a mentőöv cserben hagyta (a picsába Apple, meg a szaros akkumulátorok) és a mély vízbe dobták, segítség nélkül.

Ügyetlenül ásta a kabátja zsebének legmélyére kezeit. Kisebb kabátot kellett volna felvennie. Mondjuk egy olyat, amiben nem néz ki léghajónak.

Luke látta a buszt, és oda sietett, ahol általában meg szokott állni. Miután már minden nap buszozol megszokod, hogy az emberek lökdösődnek. Sőt. Neked is azt kell tenned. A busz etikettje: A lökdösődés az egyetlen módja annak, hogy egy tisztességes helyet találj.

Szóval Luke pontosan ezt tette, figyelmen kívül hagyva, hogy valaki a táskájánál fogva próbálta visszarántani. Gyorsan felmutatta a sofőrnek a bérletét, egy mosolyt erőltetve arcára. Nem akarta, hogy azt gondolja ő a seggfej gyerek, aki még mosolyogni sem tud, de nem akart AZ a gyerek se lenni. Többé már nem.

Azon találta magát, hogy talált egy remek kis helyet magának, és ledobta a táskáját a mellette lévő helyre, így két helyet elfoglalva. Aztán megint csak: A busz etikettje. Már két buszmeállón áthaladtak, ahol diákok szálltak fel, de senki nem kérte fel, hogy vegye le a táskáját, hadd üljön le.

Pontosan így bámult ki Luke az ablakon, bosszantotta, hogy nem volt Fall Out Boy, ami a fülében szóljon. A háta mögött ismerős hangokat hallott, az iskolai barátait, és bár Luke nem akart velük beszélni, a szíve fájt. Mi van, ha furának tartották, mert soha nem ült velük? Mi van, ha a többi ember a buszon észreveszi, hogy egyedül ül, és elgondolkoznak azon: Vannak ennek egyáltalán barátai? Luke különösen utálta a buszozást fülhallgatók nélkül.

A busz megállt, az ajtók kinyíltak és újabb tinédzserek szálltak fel. Egy-egy pontot választottak a busz hátuljában, ahol Luke is ült, mind megkérdeztek valakit, leülhetnek-e mellé. Luke nem is tudta, mit tegyen. Rájuk kellene néznie? Nem kellene? Bámuljon ki az ablakon? Végül is nem tudta meg. Senki nem ült mellé.

Luke érezte, hogy a kezei remegni kezdenek.

Mondjuk itt volt ez a kutatás, ami bebizonyította, hogy az emberek mindig a terrorizált gyereket választják. Mintha rá lenne írva a homlokára. Válassz engem. Könnyű áldozat vagyok. Középsuliban már nem volt akkora a terror. Pontosan Ashton és a banda miatt.

De miért nem ült soha senki mellé? Mi van, ha úgy nézett ki, mint egy hógolyó? Mi van, ha az emberek azért nem ültek mellé, mert sose láttak senkit mellette ülni?

Akkorra már Luke nehezen lélegzett. Mondjuk nem mintha ezzel nem csak jobban magára terelte volna a figyelmet. Ujjai nedvesek voltak az izzadtságtól, ölében ökölbe szorítva. Ha nem így tett volna kontrollálhatatlanul remegtek volna, és nem akarta megkockáztatni, hogy valaki lássa. A levegő megrekedt tüdejében, melyet minezen tinédzserekkel egyszerre szívott, és úgy érezte, a torka szorít, mitől köhögni kezdett. Az ajkába harapott és megpróbálta elfojtani, mert arra volt a legkevésbé szüksége, hogy még inkább észrevegyék. Érezte, hogy a vére kezébe folyik, az arca kísértetiesen sápadt volt. Újra pánikrohama volt. Mellkasa erősen szorult össze. A gyomra kavargott, már annyira, hogy meg akarta nyomni a stop gombot.

Nem is kellett használnia, megérkeztek a következő megállóba. Luke össze akarta szorítani a szemeit és egy kis labdává gömbölyödni, de ez nem volt lehetőség. Még mindig nyilvánosság előtt volt, és keményen dolgozott, hogy ne ő legyen a fura gyerek. Így hát, inkább az embereket bámulta, hátha leül mellé valaki, de inkább ne, mert mi van ha izzadtság szaga van?