nyári gyerekek

12 fejezet

Ahogy ezt kimondta a számra tapasztotta az övét. Ez az egyetlen mozdulat annyi fajta érzelmet indított el bennem, hogy szinte fel sem tudnám sorolni őket. A csók egyszerű és gyengéd volt, tökéletes első csók, viszont nem tartott sokáig. Ha rajtunk múlt volna még mindig csókolóznánk. De nem rajtunk múlott. Merthogy egy részeg tizenéves - körülbelül tizenhét lehetett - elkapott és magához húzott.

Annyira megijedtem hogy meg sem mozdultam, nem mintha bírtam volna, mivel nagyon erősen tartott.

- Mi a faszt csinálsz az unokatestvéremmel? - hallottam a kicseszettül ismerős hangot. A francba! Botond!

- Mi van? Ki a franc vagy? - kérdezte a hangját felemelve Áron, eközben én pedig azokat a szaros nyugtató szavakat suttogtam Boti fülébe. Nem igazán segített, mert ahogy kiejtettem az első szavat ellökött magától.

- Kétlem hogy ez a jó kérdés itt barátom, inkább te ki a fasz vagy? - köpte szavakat közel hajolva Áronhoz.

- Botond! Hagyd már abba! Gyere inkább beszéljük meg. - szóltam oda neki, hátha. De ahelyett hogy velem jött volna, csak egy hűvös "most hagyjál " pillantást kaptam. Szuper.

- Te ismered, ezt a szarházit? - kérdezte döbbenten Áron, felém fordulva. Ez volt a pillanat amikor legkedvesebb, legjobb rokonom ütni kezdte. Annyira megijedtem, hogy felsikoltottam erre két idősebb pasas már Áront és Botondot fogták le, semmit sem elérve mert a két fiú tovább ütötte egymást. Közben pedig a fél osztály körénk állt, Misi bácsi rohant segíteni a két idegen pasasnak, na nem mintha ennyire nehéz lett volna leállíttatni Botit, csak hát, Áron sem hagyta magát, és ahhoz képest hogy tizennégy éves (szerk. amúgy most csak én emlékszem úgy hogy azt írtam tizenöt éves? ) erősen ütötte Botit.

Eközben én odarohantam Pamela mellé aki, mintha nem látna, megkérdezte mi történik most. Én csak azért imádkoztam hogy Botond érjen már észhez.

Mert ha így halad mehet megint javítóba.

- Botond! Mit szólna Kiara néni? - nagyon dühös voltam magamra hogy evvel próbálkozok, de legtöbbször csak ez segít,evvel pedig az a baj hogy a haragos Botond jobb a szomorú Botondnál. Ezért soha nem említsük előtte Kiara nénit, vagyis az anyukáját.

Ahogy kiejtettem a nevét, rögtön abbahagyta Áron ütését, de sajnos Áron ezt a pillanatot választotta, hogy megüsse Botit. Mivel Áron gyengébbnek viszonyult Botondnál, gyorsan leállították. Botond szomorúan nézte ahogy Áron dühösen próbálja kiszedni a kezét a két, még mindig idegen, pasas tartása alól. Aztán csak megfordult, felém sétált és amikor oda ért, egyszerűen csak a karjaiba vont.

Rögtön vissza öleltem.

Éreztem hogy kijózanodott, és el is gondolkozott azon hogy mit is csinált. Nem mintha annyira rossz lett volna, mivel jogosan kérdőjelezte meg hogy éppen mégis kivel csókolódzik az unokatestvére, még akkor is ha nekem is van jogom magánéletre, de hát Botond mindig is Botond marad. Az hogy verekedést kezdeményezett már hülyeség volt.

- Sajnálom. - erre csak még jobban magamhoz öleltem, mert tudom hogy ez nem csak nekem szólt. Olyan volt mintha rajtam keresztül kérne bocsánatot az anyukájától.

- Semmi baj, gyere. Menjünk. - mondtam neki és egy kicsit el húzódtam, csak hogy lássam az arcát. Amin semmi mást csak megbánást és szomorúságot lehetett látni, és pár sötétedő nyomokat. A mindig mosolygós Botond akit úgy imádtam mintha soha nem lett volna. A gyönyörű virító zöld szemei, most olyan szomorúak voltak, hogy belesajdult a szívem.

- Várj, előtte beszélnem kéne evvel az Áron gyerekkel. - mondta, és magára váltott egy "nem érdekel " arcot, aztán elengedett. Én eközben pedig odasétáltam Hédihez, láttam hogy döbbenten nézi ahogy Botond beszélgetni kezd az egyre nyugodtabb Áronnal.

- Szia! - köszöntem neki, és így végre rám nézett.

- Úristen, ki ez a jóképű dühös félisten? - kérdezte rám nézve. - És honnan ismered?

- Az unokatesóm, de foglalt. Egy éve együtt van a barátnőjével, Annával. - válaszoltam.

- Aghh. Kár. De ki az a Kiara néni? - kérdezte kiváncsian.

- Az anyukája. - válaszoltam szűkszavúan. Lehet hogy ő itt a legközelebbi barátom, de ez Botond története, nem az enyém.

- Ahha, anyuci fiacskája. Ez tök aranyos! - mondta olvadozva, és visszaterelte a tekintetét Áronra és Botondra. Akik mostanra már mosolyogva beszélgettek. De ahogy találkozott a tekintetem Áronnal, valahogy bosszúsnak tűnt. Haragszik rám?

Válasz híján oda sétáltam Misi bá' elé, aki mérgesen nézett le rám. Még így is csodásan nézett ki.

- Nádja, nem gondoltam hogy pont te leszel az aki bajt hoz rám, a kirándulás során. - vágta a fejemhez. Na ja, lehet hogy eszméletlenül jóképű, még így dühösen is , de nem valami kényelmes helyzet ha éppen miattad ilyen dühös.

- Sajnálom, Tanár Úr, többet nem fog előfordulni. - néztem a szemeibe, jó kislányt játszva. Szerencsére be is vált, mivel egy óriási sóhajt eresztett el és megszorongatta a vállamat, aztán oda ment Áronhoz. Aki körül már csak a fiúk voltak, de Botond sehol. Azonnal körbe néztem, és azt vettem észre hogy egyedül baktat vissza, gondolom a sátra felé, és a barátai felé, akik idő közben megunták a bunyót. Körülbelül akkor amikor megjelentek a felnőttek. Még egyszer vissza néztem az osztály felé, ahol találkozott a tekintetem Áronéval, aki úgy nézett rám mintha azt mondaná, "maradj".

Gyorsan kellett döntenem. Vagy maradok Áronnal, és választ kaphatok a több ezer kérdéseimre, vagy pedig Boti után megyek, megvigasztalom, és megkérdezem mi a gond. Mert hát, csak akkor nyúl alkoholhoz, ha valami nagy baj van. Jól tudom hogy Botinak segítség kell ilyenkor, és egy hallgató fél, de igenis nehéz otthagynom azokat a gyönyörű kék szemeket.

- Hé, Boti. Várj meg. - szóltam oda, mire megállt, és hátra nézett. Miközben Boti felé igyekeztem, még utoljára vissza néztem Áronra. Aki dühösen elkapta a szemét rólam. Jaj, már előre látom hogy mi lesz amikor vissza érek.