Minden más|| Befejezett ||

Életem legnagyobb hibája...

Másnaposan keltem fel reggel. Vagyis inkább délután 3- kor. Kira édesen szunyókált mellettem. Huhh bele gondolni is rossz, hogy mit fog érezni, ha fel kel. Még jó, hogy szünet van.
Megkordult a hasam, felhúztam egy mamuszt és lecsoszogtam a lépcsőn nagy nehezen. Finom illatok csapták meg az orrom.

-Jóreggelt! - mosolygott rám Daniel. Istenem! Atya isten! Zavartan figyeltem mindent, ami körülöttünk volt, mikor megláttam, hogy Daniel egy szál alsóba éppen süt!!!
Kívánhat ennél többet egy lány?

-Jóreggelt Daniel- köszöntem álmosan vissza.

-Mikor keltél?- ültem rá a konyhapultra.

-Hát bevallom nem sokat aludtam. Nem jött álom a szememre és kb fél órája feladtam a próbálkozást, hogy kipihenjem magam - ásított egy hatalmasat.

-Daniel - kezdtem bele, de inkább meggondoltam magam.

-Igen?- nézett rám.

-Áhh, semmi. Lényegtelen- legyintettem. Mit csinálsz? 

-Gondoltam csinálok egy kis palacsintát.

-Huhh, ugye rám is gondoltál? - csillant fel a szemem.

-Persze- nevetett fel.

-Nem is tudtam, hogy tudsz sütni- léptem mellé (kb a válláig ért a fejem),majd el vettem egy palacsintát és beleharaptam.

-És ez még nem minden- fordult oldalasan hátra, majd jobb szemével kacsintott egyet.  Éppen akartam lenyelni a falatot, ám ettől a tettől megakadt a torkomon és köhécselni kezdtem- azért nem kell megfulladni- nevetett fel.
Ezután csendben maradtunk. Én visszaültem előző helyemre, majd tovább nézegettem az előttem álló, eszméletlenül dögös fiút. Néha-néha találkozott a tekintetünk, de most valahogy más volt. Mintha szomorú lenne, vagy... nem tudom... passz... Nem tudok kiigazodni rajta.

-Daniel! Mi a baj?- kérdeztem finoman.

-Bella. Nekem mindent el mondhatsz.

-Jó... oké- mondtam, de nem tudtam, hogy mire gondol.

-A barátom vagy.Bármit meghallgatok.  Legyen bármilyen hülyeség is az -nézett gyönyörű tengerkék szemével az enyéimbe. Kirázott a hideg ettől a pillantástól.

-Jah... a barátom- motyogtam az orrom alatt.

-Bella! Szeretlek téged! - lépett oda hozzám, majd hosszú, csontos ujját állam alá vezette, majd felemelte azt, hogy egyenesen szemébe nézzek.

-Micsoda? - járt át valami melegség.

-És azt is tudom, hogy te is szeretsz engem. Vagy, ha nem is, akkor sem vagy közömbös irántam. Jól mondom? - birizgált egy tincset a hajamnál. Nem mondtam semmit, csak ráharaptam alsó ajkamra -ne csináld ezt!-  túrt bele a hajába zavartan.

-Mégis mit? - néztem rá annyira ártatlan tekintettel, mint még soha.

-Istenem. Annyira dögös tud lenni, amit csinálsz. De most ne tedd ezt velem. Éppen azt akartam mondani, hogy tegnap este gondolkoztam.

-És ezt most miért mondod nekem?

-Mert rólad... rólunk gondolkoztam- mutatott egyszer magára, majd rám.

-Daniel, nincs olyan, hogy "mi"- mondtam erőtlenül. Annyira fájt ezt kimondani - legalábbis addig, amíg a képbe van Camilla.

-Bella... megengednék, hogy befejezzem?

-Persze, csak tessék- kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-Köszönöm. Szóval. Mikor megláttalak először, emlékszem éppen vége lett az edzésemnek és akartam menni lezuhanyozni, mikor észrevettem egy számomra ismeretlen lányt, igen, te voltál az- nevetett fel- talpig feketében, mint mindig. Csak ott álltál és semmit nem csináltál. Találkozott a tekintetünk. Rögtön megfogtál ezekkel a gyönyörű méregzöld szemeiddel. Mindegy is- sóhajtott fel- Inkább a lényegre térek.

-Ne... Daniel! kérlek folytasd - nyúltam az arcához, majd mutatóujjamat végighúztam férfias állán és hozzáértem szájához. Megakartam csókolni! Istenem! Annyira kívántam!  Csodálkoztam, hogy ilyen bátor vagyok. Kezem ismét felfedező útra indult a haja felé, amibe beletúrtam. Végig ott maradt, amíg beszélgettünk.

-Nem Bella- ért hozzá csupasz combomhoz - a lényeg, hogy beléd szerettem és azóta is csak erre tudok gondolni.

-De?

-Camilla.

-Szereted őt is- mondtam ki helyette.

-Igen... vagyis... nem tudom... főleg azért, mert csak rád tudok gondolni. Ahányszor megcsókolom, az jut eszembe, ahogy legelőször csókoltál. Amikor szeretkezünk arra tudok gondolni, hogy te vagy ott.
Bella, én szakítani akarok Camillával. És veled szeretném folytatni. Ez annyira zavaros. De komolyan ezt szeretném.

-Daniel! szeretlek!  - húztam közelebb magamhoz. Ajkaink összeértek, de keserű érzés járt át. Eltoltam magamtól, majd belenéztem gyönyörű kék szemeibe, amibe ugyanaz véltem felfedezni, mint a sajátoméba - de nem hagyhatom, hogy ezt tedd. Én nem tudom garantálni, hogy boldoggá teszlek.
Daniel, minden vágyam te vagy, esküszöm és soha, senkit nem szerettem így, mint téged. Pontosan ezért is nem engedhetem, hogy ezt tedd. Nem szeretném, hogy szakíts Camillával miattam- csuklott el a hangom. Éppen életem legnagyobb hibáját hozom meg.

-Akkor? most mi legyen?

-Természetesen az, hogy ezt a beszélgetést úgy vesszük, mintha nem is történt volna meg. De tudd, hogy soha nem fogom elfelejteni.

-Azért megcsókolhatlak? - nézett rám szemtelenül édes mosollyal.

-Nem is vágyom jelenleg másra- folyt le az egyik könnycseppem az arcomról, forró nyomot hagyva maga után.

-Ne sírj kérlek!Szeretlek! És ha nekünk össze kell jönnünk, akkor össze fogunk - letörölte könnyeimet, majd szenvedélyesen megcsókolt. Nyelvünk érzéki táncot járt, mire éreztem, hogy kívánom. Mégjobban. Érezni akartam bennem. Ő is így érzett. Felemelt a konyhapultról, majd felvitt a szobájába és lefektetett az ágyra.

-Szeretlek Isabella Roden- suttogta kélyesen a fülembe.

-Énis szeretlek Daniel Johnson!- és kezem felfedező útra indult ágyéka felé.