Minden más|| Befejezett ||

Epilógus

*Jackson szemszöge*

A lehető legjobbat próbáltam kihozni magamból, kevés sikerrel. Nem tudtam erős lenni.
Ma fogják temetni Bellát. És már a gondolattól is, hogy abba a szűk koporsóban fog örökre feküdni, feszült leszek. Bella utálta a szűk helyeket. Klausztrofóbiás volt. Emlékszem, hogy egyszer egészen a 10. emeletig lépcsőn kellett felmásznunk, mert nem volt hajlandó beszállni a liftbe.
Azóta valahogy énis az lettem. A halála óta.
Pánikrohamokkal ébredek, altatókkal alszok el. Egész nap egy falatot sem eszek. Ebből áll a napom.
Kirának is nehéz. Szörnyen nehezen viseli a bátyja és a legjobb barátnője halálát. Troy elhagyta őt. Állítása szerint túl sok neki ez. Úgyhogy ma nekem kell erősnek lennem helyette.
Néha itt alszik nálam és erről, a legszebb évünkről beszélgetünk.
Ki hitte volna, hogy egy ekkora tragédia fog történni?
Azt mondta, hogy Bella imádta a Beatris nevet és tisztelgésből így fogja elnevezni a kislányát.

-Jackson kicsim, indulnunk kell- hallottam meg anya hangját.
Egy utolsó pillanatást még vetettem magamra, majd elindultam az autó felé- készen állsz?- karolt belém anya.
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejemet. Nem...nem állok készen örökre elengedni a legfontosabb személyt az életemben.

~•~

-Szia- ölelt meg Kira. Borzalmasan nézett ki. Látszott rajta, hogy ő is abban a cipőben jár, amibe én.
Megfogtam a kezét bíztatásképpen, majd együtt foglaltuk el a helyünket.
A legelső sorban ültünk. Körbenéztünk és csupa ismerős vett körül minket. Mindenki feketében volt és érezni lehetett a levegőben a végtelen sajnálatot.
Ez nem tetszene Bellának. Ő imádott nevetni és megszakadt a szíve ha valakit sírni látott. El tudom képzelni, hogyha most minket néz, akkor milyen rosszul érezheti magát.
A pap elkezdte a beszédet. Kira nem bírta, keservesen zokogni kezdett. Magamhoz húztam és a haját símogattam, mint anno Bellának, mikor meg akartam nyugtatni.
Ráhajtottam a fejemet a lányéra és hallgattuk tovább a beszédet.

~•~

-Jack, nem maradsz velem?- nézett rám kisírt szemekkel Kira.

-De...
Eredetileg is az volt a tervem, hogy még maradok a temetőbe. Én, személyesen még nem búcsúztam el a barátnőmtől.

-Mennyi virág- járta körbe a sírt Kira.
Bólintottam egyet- kezdhetem én?

-Nyugodtan- préseltem ki magamból egy fájdalmas mosolyt.
Kira a sír elé állt. Vett egy hatalmas levegőt, majd belekezdett.

-Szia Bella.... Hoztam neked valamit- vett elő a táskájából egy képet- tudom, hogy mennyire szeretted ezt. Azt is tudom, hogy mennyire boldog voltál aznap, mikor ez készült. Mindegy...- törölte meg a szemét- a lényegre térek. Iszonyúan hiányzol. Borzalmasan fáj a hiányod. Minden nap felakarlak hívni, hogy elújságoljam, hogy rúgott egyet a kicsi. Mindenről be szeretnék számolni neked. Aztán... eszembe jut, hogy már nem vagy. Utálom ezt. Aztán, Daniel is elhagyott. Troy is szakított velem. Egyedül Jack tartja bennem a lelket.
Nagyon hiányzol nekünk, hallod?- kezdett el hisztérikusan sírni. Odamentem mellé. Nekem is folytak a könnyeim. Álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy szemeibe tudjak nézni. Letöröltem a könnyeit, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

-Én nem hagylak el téged Kira... Ígérem- szorítottam magamhoz a törékeny lányt.

-Azt hiszen, hogy nekem nem fog ez menni... Képtelen vagyok befejezni a mondandómat- fúrta mellkasomba a fejét- Még nem tudom elengedni...

-Majd folytatom én...- küldtem felé egy fájdalmas mosolyt.

-Csak nyugodtan

-Szóval... - nyeltem egy hatalmasat- ott voltam, mikor leállt a szíved. Bella, én láttalak meghalni. El tudod képzelni, hogy milyen érzés volt látni, hogy meghal a szerelmed? Énis veled együtt meghaltam. Utálok így élni, hogy te nem vagy itt- csuklott el a hangom- viszont Kirának szüksége van rám. Jobban, mint valaha. Megígérem neked, hogy vigyázni fogok rá és a kicsire is. Lányomként fogom őt szeretni. Biztosan fogok, helyesbítek, fogunk rólad mesélni Beatrisnek. Kell, hogy tudja, hogy milyen csodálatos nő volt a keresztanyja. Számunkra egy hős vagy Bella. Sosem ismertünk még egy hozzád fogható lányt sem. Gyönyörű vagy, vicces és okos... Egyből belédszerettem, mikor megláttalak. Mindenki nagyon szeretett téged, mégha te erről nem is tudtál.
Emlékszel az első csókunkra? Én tisztán. Meg arra is, hogy anyukád kicsit megzavart minket- nevettem fel- de annál szebbet nem is tudtam volna elképzelni. Maga voltál a tökély. Reggel, mikor felkelek mindig kereslek magam mellett, aztán rájövök, hogy te már egy jobb helyen vagy. Néha, amikor már elviselhetetlen a hiányod, felszoktalak hívni, így legalább a hangpostádon hallgatom a hangodat- egyre nehezebb volt beszélnem. A gombóc a torkomban csak nőtt, lassan már megfolytott.
-Nem akarok többet mondani, mert biztosra veszem, hogy mindent már tudsz, amit szeretném, hogy tudj...
Azt mondanám utoljára, hogy:

Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.

The End...