Minden más|| Befejezett ||

Bennem élsz

Mikor kinyitottam a szememet, korom sötétség volt körülöttem.A fejem lüktetett, nem tudtam megmozdulni a testembe nyilaló fájdalomtól. Minden egyes pillanattal rosszabb lett. A számban fémes ízt éreztem, amitől felfordult a gyomrom. Ekkor jutott eszembe.

Daniel

-Daniel- szólítgattam a fiút olyan hangosan, ahogy csak tudtam, azonban ez maximum csak suttogásnak felelt meg. Mikor végre hozzászokott a szemem a sötétséghez, ki tudtam venni a formákat és fel tudtam fogni, hogy mi történt. A látvány elborzasztott. Mindenhol törött alkatrészek hevertek és vér folyt. Az egyik nagy tócsát a szememmel követtem, ami a mi kocsinkig nyúlott.

-Úristen- kiáltottam fel, meglátva Daniel testét, ami félig a kocsiban, félig pedig az úton hevert -Daniel- szólongattam hisztérikusan. A fiú nem válaszolt-Daniel. Kérlek- üvöltöztem úgy, hogy majdnem meghaltam a fájdalomtól -Ne... nem halhatsz meg- indultak útnak a könnyeim. Minden erőmet összeszedve elkezdtem magam a fiú teste felé húzni. Borzalmasan fájt.Égett, szúrt, bizsergett és minden létező dolgot csinált. Alig volt tőlem pár méterre, de én egy órának éreztem, mire odaértem.Nem mertem ránézni. El kellett magamban számolni 10-ig, mire ki tudtam nyitni a szememet. Bár ne tettem volna. Daniel arca hamuszürke volt, szája lila és mellkasától egészen a köldökéig üvegszilánkok álltak ki belőle. Feje alatt csak gyűlt a sok vér, ami pocsolyát alakított -Daniel- hajoltam feje fölé, amennyire tudtam- kérlek, Csinálj valamit! Bármit...- alig volt erőm beszélni már-Nem halhatsz meg. Megtiltom- jött fel belőlem egy újabb hisztérikus sírás -Hallod... Kelj fel- nyúltam a mellkasához és rázogatni kezdtem- Daniel. Kérlek. Ne halj meg. Nem teheted ezt velem. Nem teheted ezt Kirával és a babával sem. Hogy fogjuk ezt végigcsinálni nélküled? Hallod? Szükségünk van rád- csuklott el a hangom. Alig tudtam már levegőt venni- Daniel. Az istenért is. Kelj fel!- kiáltottam egy hatalmasat, még énis megijedtem magamtól. Elkezdett rázkódni a mellkasom és levegőt sem kaptam. Aztán, Daniel felemelte a kezét. Megkönnyebüléstől felsóhajtottam. Összeszedtem minden maradék erőmet és megfogtam azt.

-Bella- hallottam meg a hangját- jól vagy?- olyan erőtlenül beszélt, hogy a hideg is elkezdett futkosni a hátamon

-Css- csitítottam- ne beszélj

-Szeretlek. Hallod?- Daniel. Mi a fenét csinálsz? - A kezdetektől fogva szerettelek.Annyira bé...béna voltam. Elengedtelek. És... és ezt sosem fogom tudni magamnak megbocsájtani- ilyenkor esett le, hogy mit csinál.

-Daniel. Mi a fenéért búcsúzkodsz tőlem?- alig tudtam kimondani, mert nem kaptam levegőt, elkezdtem köhögni.

-Mert veled ellentétben én nem fogom ezt túlélni- láttam az arcán megjelenni egy halvány mosolyt.

-De, Daniel...Mindketten túl fogjuk élni- vicces mi? Hazudozok itt saját magamnak.Én lehet, de Danielben kételkedek, hogy túléli tényleg.
-Bella. Neked muszáj kitartanod, amíg ide érnek a mentők. Egy ilyen csodá... csodálatos lány nem halhat meg.

-Ahogy te sem halhatsz meg- könnyeimtől már alig láttam valamit.
Daniel most először kinyitotta tengerkék szemeit és rámnézett- annyira gyönyörű vagy- mondta alig hallhatóan. Hangosan elkezdtem sírni, mert tudatosult bennem, hogy tudja, hogy meg fog halni- ne! Ne sírj! Mosolyogj, én így szeretnék rád emlékez...- nem fejezte be a mondatát. Szemei üvegessé váltak és szorítása is a kezemen ellazult. Álla kissé leesett.

-Ne!- üvöltöttem egyet és a szívemben még sosem éreztem ekkora fájdalmat, mint mikor az első szerelmem a szemem előtt halt meg -Daniel- sikítoztam- Kelj fel! kelj fel! kelj fel! kelj fel! Muszáj!- kapkodtam a levegőt. Elfogyott minden energiám és Daniel élettelen teste mellé zuhantam. Kezeink kicsúsztak egymáséból. Nem tudtam megmozdulni. Fejemet oldalra fordítottam és a fiú arcát néztem.
Azt mondják, hogy az ember halála után megszépül . Ez így volt tényleg.
Csak feküdtem ott. Erőt vettem magamom és ujjaimat újra összefűztem Danielével.
Ha egy ágyban lettünk volna, azt mondaná az ember, hogy éppen alszik. Én azonban tudtam, hogy meghalt. Az eddig mindig forró teste most jéghideg volt.
Elkezdtem keservesen zokogni. A lelkemben tomboló fájdalom és üresség elviselhetetlen volt. A fizikai fájdalmamat ahhoz képest semmiségnek éreztem .
Visszagondoltam a Daniellel töltött időre. Az érintésére, a hangjára, a csókjára. RÁ! Nem akarok nélküle élni
Gondolataimból a mentő szirénázása zökkentett ki. Megnyugodtam. Végre pihenhetek.
Mázsás súlyként csuktam le a szemem, már nem fájt semmi annyira.

-Siessetek- hallottam hangokat a közelből.

-Basszus, ő halott- jött egy férfihang. Daniel halott, ahogy az én lelkem is vele együtt.

-Kisasszony. Ne csukja be a szemét. Maradjon ébren!- nem foglalkoztam a mentőssel. Pihenni akartam. Élveztem, ahogyan a fájdalom apránként elpárolog a testemből.
Az utolsó gondolatom a barátom volt: Jack