Az erdő titka(Befejezett)

14.rész-Háború->Béke

Nem tudni mit hoz a jövő. Ezt senki se tudja. Vannak de ja vu érzések melyek néha arra emlékeztetnék az embert mintha már a mostani élete előtt élt volna a földön. Sok ember nem tudja megbecsülni amije van. Legyen az család, barát, pénz vagy szerelem. Nem tudják értékelni míg el nem veszítik. Ilyenek voltak, vannak és lesznek az emberek. 

Na és mi? Az angyalok, a farkasok és más különböző lények? Mi talán tudjuk értékelni? Van aki igen, van aki nem. Ahogy az embereknél.

Létezik nálunk is irigység, hazugság, szerelem és szeretet.

Felül múlhatatlan érzés ha szeretetet és szerelmet érzel valaki iránt. A szerelem megváltoztat. Nem mindig, de többségben megváltoztat. Változó, hogy kit hogyan változtat meg. Engem erősebbé, bátrabbá, vakmerőbbé tett,mint még soha.

És mi van ha valaki olyat veszítesz el akit szeretsz és igazán fontos neked? Legyen az barát, akár családtag vagy szerelem?!

Nehéz. Nagyon nehéz feldolgozni. Ez tett engem véglegesen erőssé és bátorrá. Rájöttem, hogy nem várhatok arra, hogy valaki megmentsen. Nem függhetek senkitől.

És erre csak akkor jöttem rá, mikor elveszítettem egy olyas valakit akit szerettem.

Igen. Akkor veszítettem el.

A háborúban.

Fényes nappal volt. A nap erősen sütött. Lenn voltunk. A Földön. Vártuk, hogy kitörjön a háború. Nem tehettünk mást. Ha békét akarunk muszáj lesz támadnunk. Nem fognak egyezkedni velünk bárhogy is akarjuk.

-Hope?

-Igen?

-Szeretlek. Ezt ne feledd. - csókol meg Daniel.

-Én is téged.

Ahogy ez a pár szó elhagyta a számat a könnyeim utat törtek maguknak, de muszáj volt magamat összeszednem. Most nem törhetek meg. Számítanak rám.

Itt volt mindenki Lolától kezdve Zack-ig. Itt volt William és a fajtám. Akik számítanak rám. Tudják milyen erőm van és ez reményt adott nekik mikor egyik nap felszólaltam.

Elhangzott egy kűrt.

Ez jelentette azt, hogy most vagy soha, de küzdenünk kell magunkért.

Mindenki elindult.

Volt akik futottak, akik repültek és akik pegazuson mentek.

Én repültem. Szárnyaltam. Olyan akarat erő volt bennem, mint még soha.

A hófehér szárnyaim kitűntek a többiek szárnyaitól, ahogy Daniel feketéi is.

De most egyek voltunk. Mindenki egy valamiért küzdött.

Azért, hogy béke legyen és túl éljük.

A csata akkor kezdődött mikor végleg betörtünk a területükre.

Sok vér folyt már az elején. Tisztán lehetett látni, hogy fölényben vannak.

Termetükkel és erejükkel pedig előnyben, de nem adtuk fel.

Kitereltük őket a tisztásra.

Ott következtem én. Nem szúrhattam el. Most nem.

Hatalmas szél következett és egy nagyobb hasadék a tisztáson. Sok farkas elesett, de angyal is.

Ahogy körbenéztem mindenki ott volt. Daniel pont egy farkast lökött le. Zack kettő ellen küzdött Lola és Peter ketten intéztek egyet. Lili és Mark egymást fedezték és úgy öltek. William-et nem láttam sehol, de nem is volt időm nézelődni mert felém is rohantak a bestiák.

Tudom nem szép,hogy ölök, de vagy én halok meg vagy ők.

A harc sokáig tartott. Mind addig, míg hirtelen meg nem láttam, hogy Danielt oldalba harapja az egyik és elhajítja jó messzire. 

Ekkor lettem igazán dühös. Akkora szelet képeztem amivel megvédtem a fajtámat, a szerelmemet és a barátaimat.

-ELÉG!- kiáltom.

Mintha valami nagy szó lett volna. Mindenki megállt.

Úgy elképedtem, hogy pár percig meg se szólaltam.

De muszáj volt vagy tovább nézhettem, hogy körülöttem mindenki meghal.

-Mi értelme? Miért nem tudunk békében megélni egymás mellett? Minek a harc? Miért nem lehet egyességet kötni? Nem látjátok, hogy így is mennyi mindenki meghalt?! Ha így folytatjátok akkor nem marad ki ellen küzdeni! Se ti se a faj nem fog tovább élni! Ennek van értelme? Mert szerintem nincsen!-mondom olyan hangosan amennyire tőlem telik.

Úgy tűnik a szónoklatom csodák csodájára hatott.

Meglátom a sok angyal között csurom véresen Will-t és a mosolyt a fején ahogy büszkén néz rám.

A farkasok eközben vissza változtak.

William Carlos felé tart és a kezét tartja.

Lélegzet visszafojtva várom, hogy mi lesz.

Carlos megfogja William jobbját és megrázza.

Mindenki ujjongani kezd.

Én is elmosolyodom, de ekkor eszembe jut Daniel.

A mosoly egyből eltűnik az arcomról és amilyen gyorsan csak tudok keresem Danielt.

Meg is találom egy fa oldalához dőlve az oldalát fogva.

-Úristen.-kapom a szám elé a kezem.-Daniel? Hallasz engem?

Valamit erre motyog, de nem hallom. 

A könnyeim záporoznak az arcomon.

-Beszélj hozzám Daniel. Kérlek.-kérem őt halkan.-WILLIAM!!!-ordítom.

Pár másodperc alatt odafutott hozzám, de mintha óráknak tűnt volna.

Én csak Danielhez bújva zokogtam.

-Jesszusom. Hope gyere el onnan. Fiúk lassan emeljétek fel és vigyétek fel.

William elhúzott tőle, de én csak ordítoztam és rugdostam.

-Daniel. Nem halhatsz meg!!

-Hope! Nyugi!- csitít a már apámnak tekintett Will.- Fel fog épülni.

Én csak bólintottam és tovább sírtam a karjaiban.

A lányok is próbáltak nyugtatni, de nem figyeltem senkire. Csak néztem magam elé és gondolkodtam Danielről és rólam. Hogy mennyi mindent megéltünk.

Nem akarom őt elveszíteni. Kevés esélyt látok, hogy fel fog épülni. Bárki bármit mond.

Ha meghal én egyedül maradok. Üresen és egyedül. De nem csak én. A lányunk apa nélkül fog felnőni.

Nem halhat meg!

Ez volt a következő rész a folytatásból! Remélem tetszett.Köszönöm, hogy olvassátok. Kxx