Az éjszaka rabja [befejezett]

Feltörő emlékek

Feltörő emlékek

Reggel van, én pedig egy ágyban fekszek. Hogyan kerültem ide? Próbálok mozogni, de nem nagyon megy... valaki a karját derekamon pihenteti... mi a fene?! Megfordultam a tengelyem körül... te jó ég!
- Ryan... tudom, hogy ébren vagy.
Erre a monoton mondatra elvigyorodott. Próbáltam póker arcot vágni, több-kevesebb sikerrel.
- Jó reggelt, napsugaram! Aludj még! Csak 7 óra van.
- Itt nincs vendégszoba?
- De, ott alszik Camille. Én pedig nem akartam a kényelmetlen kanapén aludni. – mondta nyájas hangon, kicsit túlzásba is vitte.
- Na, húzzál szépen a nappaliba!
Nem kellett 2x mondanom, azonnal ment is, amit kicsit megbántam, de hamar visszaaludtam.
Elég érdekes álmom volt. A Tyler-rel-találkozós estém elején Linda-val beszélgettem, de nem emlékeztem a témára. Azt hittem a buli zajai miatt. De most mintha megálmodtam volna.
„- Cat, ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- Ígérem!
- Kerüld a Vadászt! Ő lesz a veszted.
- Persze-persze. Most már bulizhatok?
- Jó szórakozást! A suliban várlak."
Egy pillanat... Linda nem volt velem a buliban? És mi az a mondat, hogy a Vadász lesz a vesztem? Ryan?
Felriadtam. Verejtékem végigfolyt a homlokomon. Nem hallottam semmit, nem láttam, nem éreztem. Mi a fr@nc? Azt hiszem sikítottam, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Mi ez az érzés? Csak egy álom volt, de még is úgy érzem, hogy megtörtént... Furcsa. A következő dolog, amit éreztem, ahogy egy tőr a kezembe fúródik. Mivel mozogni sem tudtam, és elég tompa fájdalom volt, nem ellenkeztem. Aztán szép lassan visszajött minden. Hallottam, láttam, éreztem. Iszonyatos volt a kezemben lüktető fájdalom. De ami a legrosszabb volt: millió emlék öntötte el az agyamat. A szüleimről, a gyerekkoromról, az egész eddigi életemről. Sok kis apró részlet, melyekről tudtam, hogy egy nagy képet fognak alkotni... hamarosan. De nem ma. Azt sem tudtam, a fejem melyik távoli zugába száműzzem az emlékképeket. Minden erőmmel Ryan-re összpontosítottam. És a fájdalomra. Az égető, elviselhetetlen fájdalomra a kezemben. Végtagom lüktetett, zsibbadt és vérzett.
- Mi a... áuu!
Ryan valami kenőcsöt nyomott a sebembe, ami megsokszorozta az eddig is borzalmas fájdalmamat. Tökéletes, még ez hiányzott.
- Ryan...- könnyek gyűltek a szemembe. – Ez nagyon fáj.
Megölelt, majd a fülembe súgta:
- Sajnálom, Cat. Annyira sajnálom.
Valahogy ettől a néhány szótól máris megnyugodtam. Camille lépkedett a szobába, majd mikor látta mi történt, azonnal odasietett hozzám.
- Jól van?- kérdezte aggodalmas hangon.
- Nem.- felelte Ryan.
Bíztató. Ryan felemelt a földről (senki se kérdezze, hogyan kerültem oda), majd óvatosan az ágyra rakott.
- Jobban leszel. Megígérem.
Boldog voltam, de fejemben visszhangzott Linda mondata: „Kerüld a Vadászt! Ő a veszted."

Sziasztok! Kérek szépen mindenkit, aki esetleg rendszeresen olvas (ha van ilyen), hogy kommenteljen, ezzel jelezve nekem, hogy van értelme írnom. Aki pedig véleményt, tanácsot szeretne írni, ne várjon tovább egy percet se! Előre köszönöm!♥