Az éjszaka rabja [befejezett]

Ne halj meg nélkülem!

Ne halj meg nélkülem!

„Jéghideg volt. Nem lélegzett. Azt hiszem, valami nem oké."
Az nem lehet. Könyörgöm, csak ezt ne. Inkább haljak meg én.
- Nincs rá garancia, hogy mindenki átváltozik – suttogta Mark.
Rávezettem tekintetem. Az ajtónak támaszkodott, közben a földet pásztázta.
- Az nem lehet.
Nem akartam belegondolni, hogy nem ébred fel. Hogy nem szólal meg többé. Hogy nem vezeti rám tengerkék tekintetét. Újra el akartam veszni azokban a varázslatos íriszekben. Érezni akartam tekintetét magamon. Bele akartam túrni kócos hajába. Meg akartam tenni vele mindent, amit valaha akartam. Csak őt akartam. Emberként, vámpírként, mindegy. Vele akartam lenni. És eldobni az életemet, ha nincs velem.
- Úrnőm – jött a szobába Camille.
- Ne hívj így többet!
- Sajnálom. A lényeg, hogy ennie kell.
Közelebb jött, majd elsöpörte nyakából hófehér haját. Valamiért ideges lettem. Nem kellett a vére. Ellöktem magamtól, mire ő egy nagy csapódással a falhoz vágódott. Szoknom kell még ezt az erőt.
- Sajnálom – mondtam halkan, majd kirontottam a szobából.
Az erdőt vettem célba. Oda mentem, ahol rátaláltam Camille-re. Megannyi emlék támadt fel bennem. Ahogy Ryan aggódott értem, ahogy leszúrt. A szituáció visszatekintve nagyon viccesnek tűnt. Amíg eszembe nem jutott, hogy Ryan már nincs többé. Nem bírom tovább. Leültem a földre, és a fűszálak tépegetése közben halk zokogásba kezdtem. Hogy fogok tudni így élni? Halhatatlan vagyok. Egy örökkévalóságot kell kibírnom nélküle. Az ember nélkül, akit szerettem. Akinek bármit megadtam volna. Akiért bármit megtettem volna. Elkéstem. Már soha nem leszek szerelmes, hisz a természetfeletti lények életükben csak egyszer érezhetik ezt a bizsergető érzést.
Elhatároztam magam. Nem akarok és nem is fogok Ryan nélkül élni. Meg kell találnom a kocsimat. Elindultam, végigrohantam az erdőt, és 10 perc keresés után megtaláltam a kocsimat. Meglátszott rajta ez a néhány nap elhanyagoltság. Mivel kulcs természetesen nem volt nálam egy hullámcsattal bütyköltem meg a zárat. Beindítottam az autómat. A Minisztérium Erdélyben van. Hát induljunk. Lehet, hogy futva gyorsabb lett volna, de életem végén legalább egy kicsit emberi akartam lenni. Olyan emberi, amilyen Ryan volt. Pár óra kocsikázás után megláttam az épületet. Az épületet, melyben vámpírölők ülnek, akik megadják nekem a megváltó halált. Csak erre vágytam.
Feltéptem az ajtót, és berohantam a nagyterembe. Elkaptam az elnököt, és nyaka köré fontam ujjaimat.
- Üdvözletem! Mit szólnának egy kivégzéshez? – kérdeztem incselkedőn.
Mindenki tőrt kapott elő. Nekivágtam „foglyomat" a falnak, aki ennek hatására felnyögött a fájdalomtól. Végignéztem a fegyvereken. Senkinél sincs gyémánt.
- Ezek hatástalanok lesznek – húztam el a számat.
- Ő az új uralkodó – szűrte fogai közt az egyik rózsakvarcot szorongató, enyhén borostás, mégis fiatalos ember. Igen szemrevaló volt, meg akartam kóstolni.
- Bingo – mondtam szórakozottan, és felnevettem. – Térjünk a lényegre! Van itt bárki, aki meg tud ölni, vagy nekem kell elbánni magukkal?
Néhányan furcsán néztek, mások felszisszentek. Az emberek olyan édesek. Mint az újszülött bárányok. De én egy farkas vagyok. Sajnos nem szeghetem mag a tápláléklánc által felállított szabályokat.
Szemem sarkából érzékeltem az elnök mocorgását. Csodálom, hogy tud még mozogni. Rávezettem tekintetem, és lelassult az idő. Fejem elforgatásának köszönhetően egy szőke tincsem látókörömbe libbent, épp úgy, mint a filmekben.
Legalább életem utolsó pillanata tetszett. Akármilyen furcsa, szerintem varázslatos volt. És a gyémánt kés, mely felém repült. Köszönöm, Ryan, hogy voltál nekem. Sietek hozzád.

Aztaa... megvan az 1000 (!!!) megtekintés! Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasott, esetleg vote-tal is megörvendeztetett.♥