Az éjszaka rabja [befejezett]

Anya

Anya

És így történt, hogy a kis csapat iskolába indult. Elég rossz ezt kimondani. Nagyon régen voltam suliban, és nem vágytam az ismétlésre. A magánsuliban szinte semmi olyan óránk nincs, ami a normális iskolákban. Főleg önvédelmi és harcművészeti oktatás folyik, ami nekem soha nem volt az erősségem. Jegyeket nem kapunk, ez legalább enyhítő körülmény. Persze, nem baj, ha megtanulom, hogyan védhetem meg magam, de éveken át ezt csinálni kezd unalmas lenni. Ezért szöktem el gyakran, volt, hogy hetekig nem mentem vissza. Persze, utána érkezett a büntetés. Nem szobafogság vagy hasonló. Ó, de nem ám. Fizikai bántalmazás. A jobb lehetőség. De amikor az elméddel játszottak, na, az volt csak az igazán nagy kín. Eddig ez a leghosszabb kimaradásom. Tudni sem akarom, hogy mit kapok majd ezért. A gondolatra is remegni kezdett a kezem, és mivel Ryan kezét fogtam, ezt ő is észrevette.
- Hallottam, Cat. Melletted vagyok. Mindenben.
Elmosolyodtam.
- Köszönöm. Te vagy a legjobb – bújtam hozzá közelebb.
Mivel Linda is velünk volt, és nem akart átalakulni, ezért kocsival mentünk. 2 óra autókázás után megláttam az erdőt, ami után már az iskola várt. Csak ezt ne. A baljóslatú fenyőfák előtt megálltunk egy parkolóban. Az emberek azt hiszik, ez a túrázóknak van, de ez valójában a suli parkolója, mert az erdőbe nem szabad járművel menni. Kiszálltunk, emberi gyorsasággal folytattuk utunkat a bőröndjeinkkel az oldalunkon. Az erdő tele van állatokkal, akik elég nagy zajt képesek csapni. A lassan sötétségbe boruló erdőben meghallottam az állatok hangjait. A baglyok huhogását, a szarvasok lépteit, a vaddisznó csörtetését. Persze, egy vámpírt nem kéne ennek zavarnia, de én mindig egy félős, gyámoltalan egyed voltam. Ez van. Ilyennek neveltek, nem tehetek róla. Hirtelen egy emlék „kopogtatott elmém ajtaján". Beengedtem.
Anyával az erdőben voltunk. Épp futottam. Lenéztem. 1600-as évekbeli viselet volt rajtam. Érthető, még kislány voltam. Egy nyári szoknya volt rajtam. A kedvencem. A fák és a bokrok nagyon gyorsan suhantak el mellettem. Vajon miért van ez? – gondoltam.
- Cat! – anyu rohant utánam, nagyon gyors volt. – Megmondtam, hogy nem futhatsz ennyire gyorsan! Emberként kell viselkedned.
- De hát én ember vagyok, anya.
- Öhm... akarom mondani: ne fuss ilyen gyorsan, mert nem tudlak utolérni!
- Hisz utolértél!
- Cat! Ne fuss többé! – ordított.
Megijedtem. Nagyon megijedtem anyától. Még nem láttam ilyen mérgesnek. A fenyőerdő mintha hirtelen ellenem fordult volna. Sokkal rémisztőbb lett a reggeli félhomályban. Léptek zaját hallottam. Egy őz! Végre ehetek! Természetesen anya figyelmeztetését figyelembe se véve rohantam zsákmányom után. Jobbra-balra manőverezve kerülgettem a fákat és bokrokat, amelyek keresztezték utamat.
- CAT! – hallottam anyu kiáltását.
Csak futottam tovább, és elértem a zaj forrását. De nem egy őz várt rám. Vagyis nem csak egy őz. Egy ketrecben volt az állat, mellette emberek álltak, íjakkal a kezükben. A vér is megfagyott bennem. Szárnycsapásokat hallottam. Ez csak anya lehet! Hátrálni akartam, menekülni, de a lábaim földbe gyökereztek.
- A-anya – buggyant ki egy könnycsepp a szememből.
Alig mondtam ki, már előttem is termett. Nekem háttal állt, szárnyait nem rejtette el. Azokkal is engem takart a Vadászok elől.
- Hmm... Az Uralkodó. Köszönjük, hogy megmutattad magad, szépség. Az Elnök örülni fog neked, a lánnyal együtt – nevetett egy pufibb, borostás férfi.
Kisöpörte szeméből őszülő haját, majd nyílvesszőt helyezve íjára, megfeszítette azt. A találat anyám jobb alkarját érte, felszisszent a fájdalomtól, vére a földre csöppent. Hátrafordult, tekintetét rám vezette. Szemében kínt és gyászt véltem felfedezni.
- Fuss, édesem! Fuss az életedért! Fuss a bátyádhoz! Tanuld meg, hogy lehetsz ember! Rejtőzz el a mama kedvéért! Mindennél jobban szeretlek téged és a bátyádat. Ezt add át neki, kérlek!
Zokogni kezdtem, de tudtam, hogy nem maradhatok itt. Hátat fordítottam, és önmagammal küzdve futásra bírtam elernyedt lábaimat.
- Utána! – ordította mögöttem valaki.
Sajnálom, anya! Sajnálom, hogy ezt kellett tenned értem! Meggondolatlan voltam. Csak zokogtam. Amikor már mérföldekre jártam, fájdalmas sikítás csapta meg a fülemet.
- Anya...
Zokogva rogytam térdre, csak sírtam. Elvették tőlem anyát! Elvettek tőlem mindent!
Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. Ez nem lehet... Ez nem lehet igaz. Nem hiszem el. Nem hihetem el! Az a borostás férfi... Olyan volt, mint aki Mark-ot „adta" nekem azon az estén. Mintha a hasonmása lenne.